Jól láttad, kedves olvasó, az elefántsperma a film történetének szerves része, és több ponton is szembetűnő szerepet kap, mert ez egy ilyen elegáns humorú, tüchtig filmecske, színvonalas poénokkal. Á, csak vicceltünk.
Annyi fajsúlyos, elgondolkodtató Oscar-kategóriás alkotás után jól esik kicsit kikapcsolni az agyunkat, és az Agyas és agyatlan erre tökéletes. Másra nem igazán, esetleg még arra, hogy mellette teljes mértékben visszafogottnak és mértéktartónak tűnik Robert DeNiro a Nagyfater elszabadulban, mert Sacha Baron Cohen itt aztán nem fogja vissza magát, még önmagához képest sem. A színész különben is rendkívül harsány és tapló karakterekkel vált sikeressé - Ali G., Borat, Brüno vagy Aladeen tábornok admirális -, csakhogy ezek a figurák nagyon jól vagy viszonylag jól lettek kitalálva és megteremtve, jelen esetben viszont más történt. Hősünk, Nobby Butcher egy létező típus, egy angol focihuligán, segélyeken élősködő lumpenproletár, és bár nyilvánvalóan eltúlzott a maga kilenc gyerekével, műanyag papucsával és Liam Gallagher frizurájával, de nem kitalálmány, és ennél fogva nincs is rajta semmi vicces, bár van egy pozitív vonása. Nobby még ma is keresi huszonvalahány éve eltűnt testvérét, akire véletlenül talál rá, de az illető eleinte nem örül ennek a fejleménynek. Sebastian ugyanis kém, egy elitalakulat tagja, és bátyja megjelenése sodorja olyan helyzetbe, hogy saját bajtársai elől kell menekülnie a fél világon át.
Nem mellesleg akcióvígjátékról van szó. A nyitás is látványos, a kém testvért alakító Mark Strong amolyan videójáték üzemmódban számol le egy rakás rosszarcúval valahol a harmadik világban, és ez a tempó majdnem végig megmarad, bár néhány szentimentális visszaemlékezés néha lelassítja, miközben hőseink a lerobbant angol külvárosból Dél-Afrikába érkeznek - itt esik meg az ominózus elefántos epizód -, majd egy fiktív foci VB döntőjére Chilében, hogy meghiúsítsanak egy merényletet, mert a focinak muszáj szerepet kapnia, ha már futballhuligánokról van szó. És ezzel nem is lenne baj, a gond az, hogy Cohen karakterén keresztül annyi gusztustalankodás kerül szinte minden jelenetbe, ami már a legelején is sok, és nem azért, mert finnyásak vagyunk, hanem mert maga a mindezt elkövető karakter nem szerethető. Borat is folyton gusztustalankodott, de valamiért szerettük, még akkor is, amikor kövér, szőrös haverjával birkózott meztelenül és más rémségeket művelt, és végsősoron ezért volt vicces.
Ha a film ilyen tapló és gusztustalan, akkor vajon miért nevettünk rajta majdnem végig? Szokás mondani, hogy a vígjáték nagyon nehéz műfaj, és az Agyas és agyatlan ezt remekül illusztrálja: lehet tahónak és otrombának lenni, de jól kell adagolni a trutyit és kell valamiféle kapcsolatot teremteni a főhős és a közönség között. Itt nincs gond az adagolással, a közönség azért röhögött, mert jól és gyorsan adagolták a poénokat, hiszen abszolút profikról van szó - én attól is, hogy vittem magammal egy sört -, de maguk a viccek és a karakterek mégis rossz szájízt hagynak az emberben, és amikor a rossz szájízről írok, ismét bevillannak az elefántspermás poénok, mert több is volt belőlük. Grrr.
Értékelés: 10/5
Kinek ajánljuk?
Sacha Baron Cohen népes rajongótáborának, és azoknak, akiknek tökéletesen elég a „Lehet rajta röhögni” instrukció egy mozifilmhez, de azok is megnézhetik, akik még egy kis szerepben is elolvadnak Penélope Cruztól, vagy akik valamiért odavannak Rebel Wilsonért, aki így vezeti fel magát: „Nem vagyok terhes, csak rohadt kövér!” - amit viccnek szántak.
