A 2000-es évek elején egyszer egészen véletlenül csíptem el Jim Carrey egyik méltatlanul alulértékelt filmjét, a The Majesticet, ami a itthon ki tudja, miért, a Mi lenne ha? címet kapta. Akkoriban Jim Carrey számomra csak egy ellenszenves, gumiarcú idióta volt, aki az Ace Venturától kezdve a Maszkon és a Dumb és Dumberen át a Mindörökké Batmanig minden létező filmjében ugyanazt a figurát hozta, aki az első perctől az utolsóig folyamatosan hülyén grimaszol, idétlen fejeket vág és ízléstelen altesti poénokat durrogtat.

 A The Majestic viszont óriási filmélmény volt, mert rádöbbentett, hogy Carrey több is tud lenni egy ripacskodó vásári bohócnál, és drámai színészként is jó (ekkoriban persze már túl volt a Truman show-n és az Ember a Holdonon is, én viszont csak ezután a filmje után kerestem tudatosan azokat az alkotásait, amik nem banális prosztóvígjátékok).

A másik dolog, ami azonnal megfogott ebben a filmben, az a hangulat volt. A története ugyanis az 1950-es évek Amerikájában játszódott. Abban az idealizált, megszépített időszakban, amikor a második világháború lezárása után felszabadult emberek még az utca túloldalára is csillogó autócsodákkal jártak, a férfiak minden nap kalapban, zakóban és ballonkabátban indultak a munkába, a nők pedig olyan gyönyörűek voltak, mint a reklámplakátok pöttyös szoknyás pin up girljei... És ahol a hírhedt kommunistafaló McCarthy szenátor bárkit fekete listára tehetett, ha bebizonyosodott az illetőről, hogy egyszer is felszólalt egy szakszervezeti gyűlésen.

Jim Carrey is egy olyan befutott hollywoodi forgatókönyvírót alakít a filmben, akit kipécéz magának a McCarthy-korszak hírhedt inkvizíciója, az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, miután kiderül, hogy részt vett egy kommunista gyűlésen. A meghallgatás után a nagy filmstúdiók azonnal megszakítanak minden kapcsolatot hősünkkel, aki így bánatában jól berúg, és egy plüssmajommal az anyósülésen nekivág a kocsijával az ismeretlennek.

Csakhogy balesetet szenved, és egy Isten háta mögötti, tiptop kisvárosban tér magához, ahol mindenki azt hiszi róla, hogy ő a Majestic nevű, patinás filmszínház (innen van ugye a cím is) bogaras mozitulajdonosának (Martin Landau) háborúban eltűnt fia. Hősünk ugye semmire sem emlékszik abból az időszakból, amikor még gátlástalanul törtető, hollywoodi karrieristaként hajszolta a pénzt, napról napra egyre jobban érzi magát a csodával határos módon előkerült háborús hős szerepében. Ráadásul beleszeret az eltűnt katona szomorú menyasszonyába, akit a Walking Dead tévésorozat sztárja, Laurie Holden alakít tüneményesen. Csakhogy az idilli boldogság nem tart örökké: ballonkabátos nyomozók kezdenek szaglászni hősünk után, és persze ahogy az már lenni szokott a szerepcserés romkomokban, idővel minden kiderül a valódi énjéről, ami még az eddigieknél is jobban felforgatja a kisváros életét.

Szépen fényképezett, autentikus díszletek között játszódó, kiszámítható, szirupos történetet kapunk tehát, de azt igen profi tálalásban. Hiszen a film rendezője az a Frank Darabont, akinek a legjobb Stephen King-adaptációkat köszönhetjük (A remélny rabjai, Halálsoron) és aki a Walking Dead tévésorozat atyjaként is bebizonyította, hogy az emberek sokkal gonoszabb szörnyetegek tudnak lenni bármilyen rémpofánál.

(Ha kedd reggel lemaradt volna a filmről, jövő szerdán és csütörtökön is bepótolhatja az HBO3-on.)