A tavalyi Titanic egészen Norvégiáig utazott, hogy onnan a szeretnivaló öregurakból álló Beverlag férfikórussal a fedélzetén térjen vissza Budapestre.
Idén tovább siklik a hajó, s a kiöregedő mesterdalnokok az Újvilágban találják magukat.
A több sör- és halászfesztivált érintő turné első állomása New York, ahol még most is a tavalyi terrortámadás nyomaival szembesülnek hőseink - nemcsak fizikális, de átvitt értelemben is. Ők pedig alaposan kiveszik részüket a helyreállítási munkálatokból. Ahogy a film egyik szereplője szívszorítóan meg is jegyzi: "Eddig ezen a helyen állva mindig a repülőgép becsapódásának iszonyatos hangjai zúgtak a fejemben. Az önök dalai azonban visszacsempészték lelkembe a békességet és a hitet".
Megrázó vallomások, ahogy a messze földről érkezettek látják a történteket, s ahogy az eseményeket meg-, át- és túlélt emberek vallanak nekik.
A dalospacsirták pedig énekükkel próbálják feledtetni a tragédiát, hiszen az élet ettől még nem állhat meg. Mint ahogy a fellépés-sorozat és az azt rögzítő film sem.
Az egész kontinensen átívelő autópályákat Elvis-hasonmások, különböző fesztiválfellépések és a lépfene-rettenet szegélyezik.
A norvég férfiak pedig csak dalolnak rendületlenül, ezzel is bizonyítva a tételt, miszerint "öregember nem vénember".
