Szeretem JB bácsit, de nevelési szándékkal elvette a játékomat. Egy kis komolyságra akart tanítani talán. Hát, ezek a felnőttek mind egyformák.
Két éve indult el egy új Bond-sorozat: baltával faragott Daniel Craiggel, sok vágásos durva verekedésekkel, kevés jó mondással és Bond-kütyük nélkül. A közönség imádta az amerikaivá átfazonírozott brit ügynököt. A Casino Royale minden idők legsikeresebb Bond-filmje lett, és A Quantum csendje még ezt is túlszárnyalja.
Érdemes végiggondolni, hogy a nagy akciófilm-sorozatok milyen változáson mennek át. A Bourne-sorozat már eleve realistának indult, sokkal földhözragadtabbnak, mint Pierce Brosnan láthatatlan autós Bondja. A Mission:Impossible is vett egy kézifékes kanyart a John Woo-fegyverbalett második rész és a jóval evilágibb M:I:III között. Bond pedig... nem kell ecsetelnem. Ez a James Bond édestestvére Jason Bourne-nak és az utolsó Ethan Huntnak, és legalábbis az unokaöccse John McClane-nek. A kemény kézitusa az első Bourne-filmé, a követhetetlen kameramozgás a másodiké, az erkélyen ugrálás a harmadik Bourné, az egész semmiben sem különbözik Hunt legutóbbi kalandjaitól és csak egy kis borostában a Die Hard 4-től. Egyáltalán nem okozna nehézséget, hogy egy közös filmben egymásnak eresszék a három titkosügynököt meg a kiégett exzsarut. A világuk már ugyanaz, és legalább lehetne fogadni, ki győz.
Nem mintha ne tetszene a realizmus e mindent elsöprő áradata, amely jóval több annál, semhogy egyszerűen trendnek nevezhetnénk, hiszen a képregény-szuperhősöktől a fantasyig mindenki behódolt neki. Nagyon is tetszik. A Quantum csendje remek film, első osztályú akciómozi, meg fogom nézni másodszor is, szavamra mondom. Ha nem hiszitek el, fel is veszek a kedvetekért egy pólót I Love JB felirattal. Hja, hogy aztán magyarázkodhatok, JB vajon James Bond vagy Jason Bourne? Mindkettő. Ezen nem veszünk össze. Bond, Jason Bond. És szeretem Jason Bond bácsit, csak épp Jason Bond bácsi elvette a játékomat.
Ugye tudjátok, miben különbözik a férfi a kisfiútól? Csakis abban, hogy drágábbak a játékai. Most aztán elvették őket, és hiába sírunk, nem adják vissza. Jason Bond nem ér rá játszani, a világ nemhogy nem elég neki, de túl sok is, majd meghal érte máskor. Jól elvan ő egy kispályás, roppant komoly személyes bosszúval. Nincs már 2008-ban se Woo-fegyverbalett, se Q kütyüi. S ez utóbbit különösen fájlalom: kütyü, kütyü, kütyü! Úgy állok a Bond-filmek előtt, mint a kisfiú az áruház kirakata előtt: vegyék meg nekem a kütyüket, és tegyék be a filmbe! Talán nem éppen egy láthatatlan autót, az már túllőtt a célon, de minimum egy golyókat eltérítő karórát. És ne akarják elhitetni, hogy az az érintőképernyős Windows 7-reklám, amit az MI6 főhadiszállásán előadnak, felér legalább egy nyamvadt robbanó tollal.
A drága játékok közé tartoznak, nyilván, a kütyükön és a világmegmentésen kívül a Bond-lányok is: őket is elvették. Olga Kurylenko nagyon édes, ahogy mezítláb sétál a föld alatti barlangban, meg amilyen kis durcásan néz az egész családját kiirtó tábornokra, de azért messze nem egy Halle Berry. Még fürdőruhája sincs. Előnyére legyen mondva, a Casino Royale jégcsaplányánál így is jobb játék.
Ezek a felnőttek mind egyformák, Bourne se játszik, McClane se játszik, Hunt se, Bond se. Csak néznek meg verekednek roppant komolyan. Bond se iszik Martinit se felrázva, se keverve, nem mondja már, hogy "Bond, James Bond", és érintetlenül hagyja a kis Olgát. Nem is Bond ez egyáltalán, se Jason, se James. Igazából Mr. No.
