Legutóbb Hieronimus Bosch megfestett rémálmaival, most a Tolkien univerzumból elszabadult lények ellen harcol a Pokolfajzat. Ezúttal ? ahogy azt már jó előre beharangozták ? föltűnik oldalán néhány pillanatra Kamarás Iván s egy jelenet erejéig Oroszlán Szonja is.
Kétségtelenül nézhető film, mégis hiányzik belőle a frissesség. Guillermo del Toro olyan filmet forgatott, mintha lenne valami szabálykönyv vagy íratlan szabályrendszer, amely meghatározná, hogyan kell képregény filmet forgatni. Pedig pont ebben a műfajban - ahogy azt Christopher Nolan bebizonyította - lehetne valami újat mutatni.
Kétségtelenül pörgős film a Pokolfajzat második része. Agresszív lényecskék rohanják le a gyanútlan sznobokat egy aukción, miközben a száz éve talált huszonötezer éves Willendorfi Vénusz hatalmasra nagyított mására licitálnak. Kék és Piros részegen szerelmes dalokat énekelnek, talán éppen az OSZK térképtárában. Felbolydul egy egész domboldal, négyen küzdenek hetvenszer hetven ellenfél ellen. Mégis döbbenten tapasztaltam, hogy ásítani kezdek.
Bevallhatom mindezek után, engem az előző rész nem győzött meg. Mintha az Angel féle Wolfram & Hart ügyvédi iroda és az X-man mutánsainak babérjaira törtek volna, amitől kicsit izgága lett az a film. Ez is. Pedig most láthatóan apait, anyait beleadtak. A kidolgozással nem is volt semmi probléma. Különösen látványos volt például a bábokkal újragondolt Tünde történet, vagy az aprólékosan felépített Troll piac.
Ráadásul ezúttal újabb univerzum meghódítására vállalkozott a stáb. A végsőkig kizsigerelt, s a jelentéséből teljesen kiforgatott Gyűrűk ura epikus lendületét irigyelhették el, amikor a szereplők közé választották a kegyvesztett, elkeseredett Nuada herceget. Alakját mindazonáltal jobban kidolgozhatták volna.
Persze nem lehet elvitatni a filmtől, hogy a folyamatos filmtörténeti utalásokból felépített iróniája működik. Mintha a Pokolfajzat filmkritikusként leülne egy számítógép elé, hogy sebtibe? jegyzeteket fűzzön a jelentősebb műfaji filmekhez. Csak hát közben kocsiról kocsira ugrált, apró szörnyecskékkel és hatalmas Trollokkal küzdött. A pontosításra sosem maradt ideje: állandóan pörgött a filmmel.
Hiszen szép-szép hogy pörög a film, de egy idő után nem marad belőle semmi más csak néhány gyors akrobata mozdulat, s ideig-óráig talán néhány szépen megkomponált részlet is, de az első kávé, vagy sör után már kevéssé emlékszünk majd rá. Egyszóval szépen lassan elporlad az egész film, valahogy úgy, mint Jean-Baptiste Grenouille a Párfüm végén. Bár távolról sem olyan költőien hátborzongatóan, s talán nem annyira nyomtalanul.
