Aki érti, érti (szerintem kevesen), aki nem, annak viszont nem érdemes elmagyarázni, hogy miért az a film címe: Nesze neked, Pete Tong.
Bár a Pete Tong nevű DJ szerepel a filmben, sőt associate producerként is rajta van a stáblistán, nem róla szól a történet, nesze neki.
Pedig a történet sajnos megkerülhetetlen ebben a filmben, amivel voltaképpen semmi baj nem volna. Hogy érthető legyen, kénytelen vagyok elmondani a cselekményt, úgyhogy aki meg akar lepődni a moziban, most hagyjon ki egy bekezdést.
Frankie Wild a legjobb DJ Ibizán, de sajnos a nagy munkahelyi zajártalomba belesüketül. Amikor ez kiderül róla, összeomlik, de nehéz hetek után leszokik a kábítószerről (az italról és a cigarettáról nem), megtanul süketen zenét hallgatni, visszatér óriási sikerrel a Pacha diszkóba, ám végül nem csúszik vissza a léha életbe, hanem megtalálja a boldogságot egy másik halláskárosult oldalán.
Üdvözöljük az olvasáshoz visszatérőket, és örömmel közöljük, hogy voltaképpen semmiről sem maradtak le, ezt az ostoba sztorit elolvasni semmivel sem lehet nagyobb élvezet, mint leírni. Az egészben csak az a furcsa, hogy akciófilmeknél már megszokhattuk: a kép arra való, hogy elhitesse velünk a legbugyutább történetet is, vagy legalábbis olyan sodrást adjon az eseményeknek, hogy a néző ne érjen rá utánagondolni, mi is ez a logikátlan bárgyúság, amit megetettek vele. Az igényes filmet többnyire az különböztette meg a kardozóstól, hogy jobb forgatókönyvből dolgoztak. A Nesze neked, Pete Tong viszont kétségkívül igényes film. Alacsony költségvetéssel készült, nem sztárokkal dolgozik, hanem színészekkel, illetve a dokumentumos játék kedvéért igazi lemezlovasok is mondanak benne néhány keresetlen szót Frankie művészetéről. Nagyon jók az arcok, a Frankie-t játszó Paul Kaye hihetetlen figura, a szeme, a bávatag mosolya, a fogtömései és az aranyfoga, a vézna, kábítószeres figurája, izzadt ábrázata és az orrából lógó takony. A menedzserét játszó Mike Wilmot egy kicsit néha sok, időnként túlságosan sablonos, túlzottan parodisztikus, de ez is belefér.
Minden belefér, hiszen a film erről a világról akar szólni, a sehová sem vezető pörgésről, szédületről, amely nem enged el senkit, de ha valaki nem kell, azt mégis nagyon messzire hajítja. Ami a film film-részét illeti, igazán nem lehet egy rossz szavunk sem. Nem érződik rajta az olcsóság, a forgatókönyvíró-rendező Michael Dowse mesterien keverget egyik világból a másikba, a dokumentumos részeknél az ember megakad, hogy talán mégis van valami igazságmagva a történetnek, a Pachában fölvett jelenetek klipszerűen lendületesek, a süketséget megmutató csöndek egy pillanatra átélhetővé teszik a fogyatékosságot. Kínosan csak egyszer éreztem magam, amikor a kokainnal harcoló Frankie egy aranylapáttal agyonveri a mámort jelképező óriási és rusnya, szőrös játék mackót, a mackó még utolsó erejével leveszi önnön fejét, és alatta ott van a másik Frankie. A tanmesének ezt a részét szívesen kihagytam volna, cserébe viszont kapunk egy naplementés befejezést, ami jelzi, hogy az alkotók tudják, veszélyesen egyensúlyoznak, még jó, hogy néha megbillennek.
