legjobb a bizonytalanság. Az ember beül egy filmre, és többnyire egy perc múlva tudja, hogy mit lát, komédia, akció, művészet, unalom. De A bajusz című film első órájában csak az egyértelmű, hogy francia filmet látunk, francia színészek franciául beszélnek, a világ is párizsi mozivilág, szépen berendezett, félhomályos szobák, csapok, lépcsők, ebédlők, tányérok. Közben mégis ott motoszkál a kérdés: ez meg mi akar lenni?
Csehov, naná, hogy Csehov, a férj leborotválja markáns bajuszát, várja, hogy mit szól hozzá szerető feleség, jó barátok, munkatársak, és semmi. Tragédia, komédia, a csinovnyik halála, kiborulás, nevetségessé válás, és kíméletlen kritika az önimádat és a figyelmetlenség társadalmáról. Jól is bonyolódik a film, és a férjet játszó Vincent Lindon igazán profi színész, valahogy képes a szégyenlős várakozásból mulatságot kavarni, ahogy a néző figyelmét a pucérnak érzett felső ajkára koncentrálja, ahogy mosolyog, és mégsem történik semmi, sajnáljuk és röhögjük, meg egy kicsit ismerjük is a dolgot, szenvedtünk már tőle mi is, és hány embert szenvedtettünk meg hasonlóképpen.
A film azonban fordul egyet, még nem látni pontosan, merre, abszurd lesz-e vagy Hitchcock, valami furcsa öszszeesküvés körvonalazódik, hogy a szegény embert megőrjítsék, nem tudni, ki van kivel, nem látni az okokat, és a néző sem tudja, hogy mit higgyen. A levágott bajuszt persze mi is láttuk, de hát miért ne őrülhetnénk meg egyszerre valamennyien? Kirándulás Abszurdiába? Ha nem is pontosan ez történik, azért lassan kiderül, hogy jó irányba tévelygünk, nem kell egyszerre megőrülni, sőt megőrülni sem kell, csak azt sem kell hinni, hogy a világ feltétlenül ezt a kellemes vagy kellemetlen, de legalább kiszámítható arcát mutatja nekünk. Azért, mert eddig még mindig megelőzte a délelőtt a delet, még nem kell hátradőlnünk, és azt hinnünk, hogy ez örökké így lesz. Miért ne lehetnének párhuzamos valóságok, és miért ne sétálhatnánk át, akaratunkon kívül is, az egyikből a másikba? Végül is nem lenne kellemetlen egyszerre élni egy bajuszos és egy bajusztalan életet, ártatlanul és zaklatott arccal menekülni oda, ahol a másik életünkben éppen lenni kell, és megpróbálni vagy egyesíteni ezt a két létet, vagy csak átcsúszni innen amoda, és vigyázni, hogy közben el ne vigyenek a bolondokházába.
A gondolat nem éppen újszerű, és azt sem tudom, hogy pont ez az a legégetőbb kérdés, amelyről filmet kell forgatni, de attól még nézhető a mozi. Csak az esik rosszul, hogy a történet így elmehetne a végtelenségig is, de a rendező-forgatókönyvíró Emmanuel Carrére egyszerre az órájára néz, és azt mondja, letelt a másfél óra, lehet, hogy a bajszosnak két élete van, de neki csak egy, és így is túl sokat áldozott belőle a szórakoztatásunkra. Nem mintha nem lenne igaza.
