Gyönyörű példa erre az A Langolierek, avagy az idő fogságában című film, amit egész egyszerűen nem lehet épp ésszel kibírni, vagy a másik, Az évszázad vihara című borzalom, ami négy, vagy még több részben dolgoz fel egy novellának is keskeny történetet, amiben egy öregedő segédszínész néha vicsorog. Aztán a számos fércmű között van néhány kincs: Kubrick Ragyogása és Tim Robbinstól A remény rabjai, de tovább semmi, A Rémkoppantók nézhetetlen, Az ítéleten fejhangon és csillapíthatatlanul röhögtem, a többit meg már nem is néztem meg.
Az is igaz viszont, hogy Tom Hanks csak elvétve adja a nevét B-kategóriás mozidarabokhoz (Na jó, mondjuk a segítség, felnőttem idején még nagyon fiatal volt) és az is ígéretes, hogy nem a videóforgalmazás minden bizonnyal igen igényes és értékelvű labirintusában találkozhatunk az opussal, például a Ne légy Barom! 5. mellett, hanem óriásplakátokon próbálnak minket arra bíztatni, hogy menjünk el egy olyan helyre, ahová én sohasem lennék hajlandó, mert baromi hangos és tele van vastagtalpú-cipős kamaszokkal, akiknek ez a normál hangerő, folyamatosan rágnak, miközben úgy néznek rám, mint én az ő korukban, ami azért annyira régen még nem volt, hogy ne tudjam, mire gondolnak.
Most a címen nem rugózom, mert még mindig szerencsésebb a The Green Mile-t Halálsoron-nak fordítani, mint például Zöld kilométernek. Tulajdonképpen a reklámja is rendben van, ami persze nem jelenti semmit. A sztori egyébként annyi, hogy nem elég jónak lenni, de jónak is kell látszani, mert különben esetleg villamosszékbe ültetnek minket. Figyelem, megszívlelendő.
