Jól látom, hogy az új Dorian Gray és annak magyar fordítása irodalomtörténeti szenzáció? 

Jól, ráadásul két szempontból is.

Amikor 2011-ben Nicholas Frankel közreadta a Dorian Gray most magyarul is megjelent, 1890-ben keletkezett ősváltozatát, egy olyan szövegváltozatot tett elérhetővé a nagyközönség számára, amit korábban csak néhány nagyon elszánt Wilde-kutató ismerhetett és olvashatott, annak ellenére, hogy komoly érvek szólnak amellett, hogy ezt a verziót tekintsük a létező verziók közül a "leghitelesebbnek" – abból a szempontból legalábbis, hogy a történetnek és a szövegnek azt az állapotát tükrözi, ahogyan azt Wilde eredetileg elképzelte és papírra vetette, mielőtt még a regény kapcsán fellángoló hisztéria kezdetét vette volna, először a regény első szerkesztőit, majd magát a szerzőt is rákényszerítve, hogy alapvető változtatásokat eszközöljenek a regényen.

Másfelől azt követően, hogy Kosztolányi Dezső 1922-ben lefordította a legkésőbbi, 1891-es könyvváltozatot, sem abból, sem értelemszerűen az általunk megjelentetett ősváltozatból nem jelent meg új magyar fordítás az utóbbi 92 évben. Ez pedig egy fordítás életében nagyon nagy idő, általában azt szokták mondani, hogy a nagy klasszikusokat legalább ötvenévente érdemes újrafordítani. 

Ez szerencsére a színházi életben már elég jól működik – elég csak Nádasdy Ádám új Shakespeare-fordításaira gondolnunk, vagy Térey János ógörög dráma-fordításaira –, de a prózában még sok "klasszikus" fordítás tartja magát, jóllehet a nyelvük mára már meglehetősen poros és helyenként nem is olyan pontos, mint amit ma elvárunk egy jó fordítástól.

És ez azért is nagy baj, mert a világirodalom legnagyobb műveit elsősorban a fiatal, középiskolás generációkkal olvastatjuk – akiknek sokszor nem is amiatt nehéz utat találni egy-egy nagy műhöz, mert maga a mű nehéz, hanem mert egy elavult, időtlen idők óta nem használt fordulatokkal élő, antikvárszagú fordítást kell olvasniuk. Ezért aztán az új Dorian Gray megjelenése kétszeresen is ok az örömre.

Mikor és hol találkoztál először azzal a ténnyel, hogy az a Dorian Gray, amit addig ismertünk, nem azonos a Wilde által közölni kívánt kézirattal?

Még az angol nyelvű kiadás évében, 2011-ben írt róla egy cikket a Múlt-kor portál, ott hallottam először róla, és akkor rögtön utána is olvastam az egész történetnek angolul is. Az persze egy meglehetősen mozgalmas év volt, akkoriban lett megalapítva a Libri Kiadó, annak minden gondjával és örömével együtt, és bár annak idején azonnal bekértem egy olvasópéldányt a kötetből, még jó sokáig nem volt realitása annak, hogy egy ilyen költséges és delikát projektbe belevágjunk. Én viszont ettől függetlenül folyamatosan napirenden tartottam, és három évvel később, amikorra a kiadóból már kiadói csoport lett, köztük egy olyan kifejezetten klasszikusok megjelentetésére szakosodott, nagy múltú műhellyel, mint a Helikon, eljött annak az ideje is, hogy komolyan foglalkozhassunk ezzel a könyvvel.

A Helikon az utóbbi években egyébként is élen járt abban, hogy a jól ismert szerzők kiadatlan, vagy korábban csak csonkán, cenzurázott verziókban ismert műveit új, korszerű formában jelentesse meg – elég itt például a cenzurázatlan és kiadatlan Márai-könyvekre gondolnunk –, így az új Dorian Gray teljesen beleillett ebbe a szemléletbe.

Mi is az eredeti kézirat története? Miért nem a Wilde-féle eredeti változat jelent meg annak idején, miért és hol hányódott oly sokáig? Mikor került napvilágra és miért adták ki végül?

Ez egy meglehetősen hosszú és fordulatos történet, amit az olvasók részletesen elolvashatnak az eredeti kiadás szerkesztője, Nicholas Frankel előszavaiban, amik a mi kiadásunkban is szerepelnek. Röviden arról van szó, hogy a Dorian Gray eredetileg egy irodalmi folyóirat, a Lippincott's Monthly Magazine megrendelésére készült 1890-ben.

Wilde a folyóirat szerkesztőinek egy saját kezű kiegészítésekkel teletűzdelt gépiratot küldött el közlésre (ezen alapul most a mi kiadásunk), ám amikor ezt a verziót a folyóirat szerkesztői először elolvasták, rögtön tudták, hogy a korabeli viktoriánus erkölcsöknek enyhén szólva nem felel meg a szöveg, ezért még az első megjelenés előtt, Wilde tudta és beleegyezése nélkül számos helyen belenyúltak a szövegbe – mondatokat töröltek, átfogalmaztak dolgokat, kihagytak és átírtak, beleértve a szavak helyesírását és a mondatok központozását is.

Ezzel azonban nem ért véget a regény hányatott sorsa, ugyanis a megjelenéskor bebizonyosodott, hogy a viktoriánus közvélemény szemében még ez a finomított, szerkesztett változat is azonnal kiveri a biztosítékot. Wilde-ra és a kiadóra pedig már záporoztak is nem csak az egyszerű gyalázkodások és megsemmisítő kritikák, de a feljelentéssel is felérő, jogi következményeket felemlegető fenyegetések is, hiszen ebben az időben a homoszexualitás és a többi, nem példaszerű szexuális magatartás nem egyszerűen csak megvetett volt, hanem törvény által büntethető is.

Ezért aztán érthető, hogy amikor egy évvel később szóba került a regény könyv formában való megjelentetése, mind a kiadó, mind maga Wilde arra törekedett, hogy az új változaton már minél kevesebb fogást lehessen találni. Így született meg a regény harmadik, a magyar olvasók számára Kosztolányi fordításában ismert verziója 1891-ben, amit már maga Wilde dolgozott át és bővített ki úgy, hogy a könyv "kiherélésében" helyenként még tovább is ment, mint annak idején a Lippincott's szerkesztői.

A festő Basil Hallward és a modellje, Dorian Gray közötti homoerotikus vonzalommal kapcsolatban törölt minden konkrét utalást, de a főhős későbbi, botrányos életét illetően is a homo- és heteroszexuális kicsapongás helyett sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a pénzügyi csalásokra és az ópiumszívásra, némileg áthangszerelve a regény végkifejletét is, mert amíg az első változatban Dorian Grayben minden borzalom ellenére marad valami emberi, valami, ami továbbra is a törekedne a jóra, a későbbi változatban már egyértelműen menthetetlen szörnyeteggé válik a történet végére.

A könyvváltozathoz írt új fejezetekben (amíg az első 13 fejezetből áll, ez a harmadik már 25-ből) pedig a korábbiaknál jóval többet foglalkozik a regény legnépszerűbb figurájával, az aranyköpést aranyköpésre halmozó Lord Henry Wottonnal, aminek köszönhetően az egész könyv inkább egy divatos társalgási regénynek tűnik az eredeti, meglehetősen feszes filozófiai rémtörténet helyett.

Így aztán akár azoknak az értelmezőknek is igazat adhatunk, akik szerint az 1890-es és az 1891-es változat valójában két teljesen különböző műalkotás, más hangsúlyokkal, más arányokkal és más-más közönségnek címezve. Mindenesetre a világ többnyire a legkésőbbi, 1891-ben könyv formában megjelent, 25 fejezetes változatot ismeri, a Lippincott's-ban megjelent, erősen szerkesztett 13 fejezetes változat pedig néhány kritikai kiadás függelékében olvasható.

A Nicholas Frankel által 2011-ben kiadott ősváltozat azonban korábban sehol nem volt hozzáférhető a nagyközönség számára – amin egyébként maga Frankel is csodálkozik az előszavakban, hiszen az a tény, hogy a folyóiratban megjelent változat számos, a szerző által nem jóváhagyott változtatást tartalmaz, már évtizedek óta ismeretes volt a Wilde-kutatók és kiadók előtt, ahogyan maga az eredeti kézirat is elérhető és olvasható volt már régóta egy amerikai kéziratgyűjteményben.

Mikor és hogyan derült ki, hogy végül Te leszel a magyar fordítója?

Amikor 2011-ben először hallottam erről a könyvről, azonnal tudtam, hogy én akarom lefordítani. Nabokov, Robbe-Grillet, Rimbaud, Baudelaire, Marguerite Duras és Proust mellett, akiket korábban fordítottam, Wilde ugyanúgy azok közé a dekadens, későmodernista szerzők közé tartozik, akik szerzőként is a legnagyobb hatással voltak rám, és akiket máig a leginkább irigylek. Mert a műfordítás legfontosabb motivációja – legalábbis nálam – az irigység, hogy valahol szerettem volna én lenni az, aki megírta ezeket a szövegeket. Mivel azonban ez persze nem lehetséges, ehhez képest mégiscsak a műfordítás a második legjobb dolog. Természetesen ha én írtam volna a Dorian Gray képmását, akár már holnap boldogan halnék meg.

Ez most egy teljesen új fordítás, vagy csak a hiányzó részek pótlása magyar nyelven? Melyek a fő különbségek a két szöveg között?

Ez egy teljesen új szöveg. Ahogy korábban mondtam, tulajdonképpen maga az alapanyag is egy másik könyv, mint amit mondjuk Kosztolányi fordított le annak idején, annak ellenére, hogy a mennyiségileg, az egyes mondatok szintjén az ősváltozat és a legkésőbbi verzió között valószínűleg több az átfedés, mint a különbség. De egy irodalmi mű esetében az apró különbségeknek döntő jelentősége lehet.

A máig közkézen forgó verzió nyelvi elöregedése miatt akár annak is lett volna értelme, hogy a legkésőbbi, 1891-es verzióból készítsünk egy új fordítást, amit így akár mondatról mondatra össze lehetett volna vetni Kosztolányi magyarításával. De ha már elérhető volt ez a cenzurázatlan – és meggyőződésem szerint a 21. századi olvasó számára sokkal izgalmasabb – verzió, nem volt kérdéses, hogy ezt kell megcsinálnunk.

Korábban már kifejtettem, hogy a két alapanyag között mennyi különbség van – a fordítások esetében azon túl, hogy ahogy annak idején Kosztolányi is, én is a saját korom nyelvhasználatának megfelelően a lehető leggördülékenyebb és legfrissebb hangzásra törekedtem, a legfontosabb különbség talán az, hogy nekem az internetnek köszönhetően már jóval könnyebb dolgom volt az apró reáliák, konkrét kulturális utalások, lakberendezési és egyéb finomságok lenyomozására és pontos visszaadására. Így reményeim szerint ez a verzió nem csak frissebb, de jóval pontosabb is a korábbinál.

Természetesen egy pokoli nehéz szövegről beszélünk, ami minden látszólagos könnyedsége ellenére számtalan regisztert és ravasz műfogást használ: néha olyan, mintha Wilde valamelyik szalondarabjának egyik jelenetét olvasnánk, néha meg olyan költői magasságokban szárnyal, mint a legszebb verseiben vagy meséiben. Hihetetlen mennyiségű történelmi, divattörténeti és kulturális tudásanyagot mozgat meg, miközben döbbenetes húzóereje van az egésznek. Ezzel pedig még akkor is nagyon nehéz lett volna megbirkózni, ha a vállam fölött csak Wilde szelleme áll felvont szemöldökkel és a kezében piros ceruzával – mindez azonban Kosztolányi árnyékával súlyosbítva szinte rémálomszerű nyomást jelentett. Ettől függetlenül viszont amennyi nehézséget okozott a Dorian Grayen dolgozni, annyi örömet is szerzett, és ha lehetőségem lenne rá, bármikor belevágnék újra.

Aki eddig azt hitte, hogy ismeri a Dorian Gray arcképét-képmását (tényleg, miért lett képmás?), az valójában nem is olvasta igazán soha? Tulajdonképpen nem is ismerjük a regényt?

"Képmás" azért lett "arckép" helyett, mert körülbelül az első oldaltól kezdve lehet tudni, hogy a regényben nem arcképről, hanem egy egészalakos portréról beszélünk, ahogyan az a 19. század végi portréfestészetben akkoriban divat volt. Hogy magyarul miért lett "arckép", az jó kérdés – Kosztolányi előtt ketten már lefordították a regényt magyarra, és a második, Schöpflin Aladár által jegyzett fordítás már Dorian Gray arczképe címen jelent meg, tehát Kosztolányi valószínűleg csak "megörökölte" a korábbi fordítások hibás címét. Adódott volna még a "Dorian Gray portréja" változat, de ez egyrészt az idegen szó miatt elég esetlenül hangzik egy címben, másrészt a "képmás" formailag is közelebb áll az eredeti angol, The Picture of Dorian Gray címhez.

De hogy mondhatjuk-e, hogy eddig nem ismertük a regényt, most viszont igen? Erre nem igazán lehet válaszolni, legfeljebb visszakérdezni, hogy melyik regényt? Az mindenesetre biztos, hogy ez az új változat és a regény keletkezéstörténetét, Wilde korát és a könyvet és a szerzőt körülvevő botrányokat alaposan bemutató előszavak együttesen egy jóval részletesebb, sokrétűbb, izgalmasabb és hitelesebb képet rajzolnak ki mind a regényről, mind a szerzőjéről, mintha csak azt a változatot olvasnánk el, amit viktoriánus kisasszonyok kezébe szántak, és egy több mint kilencven évvel ezelőtti magyarra fordítottak le.

Mondhatjuk azt, hogy az új Dorian Gray szövege sokkal "melegebb", mint az eddigi, tehát ez most már egy igazi meleg regény?

Igen és nem. Egyfelől kétségtelen, hogy az általunk közölt ősváltozatban minden eddiginél világosabban és érthetőbben fogalmazódik meg az a homoerotikus vonzalom, ami a regény három férfi főszereplőjét összefűzi, és ebből a szempontból nagy előrelépés a máig élő viktorianizmus szemérmes hallgatása elleni küzdelemben. Ettől függetlenül aki anális orgiákról, sikamlós testekről és ilyen-olyan nedvekről szeretne olvasni Dorian Gray kapcsán, annak Will Self magyarul szintén megjelent, Dorian című parafrázisához kell nyúlnia, aki száz évvel későbbre, az 1980-as évek Londonjának homoszexuális szubkultúrájába helyezi át Wilde történetét.

Ugyanakkor a Dorian Gray képmása nem elsősorban "melegregény", annál jóval többről és másról szól: a művészet és az élet közötti átjárókról, a kettő összekeverésének a veszélyeiről, a viktoriánus kor nem csak homoszexuálisokat, de kivétel nélkül mindenkit megnyomorító szexuális erkölcseinek visszásságairól, sőt a fogyasztói társadalom pusztító fiatalságkultuszáról és tárgyfetisizmusáról is, valamint arról, hogyan vezethet az újabb és újabb élmények és szenvedélyek féktelen halmozása katasztrófához. Ebből a szempontból az, hogy a regény három főszereplője egyben egy homoerotikus feszültségekkel, vonzásokkal és választásokkal teli szerelmi háromszög tagja, afféle mellékkörülménynek is tekinthető.

De persze Wilde, aki nyilván a saját életéből és tapasztalataiból is jócskán merített a regény írásakor, ettől függetlenül azért páratlan szépséggel és pontossággal képes lekövetni azokat a finom rezdüléseket, a titkolózás és az őszinteség folyamatos fátyoltáncát, és a sokszor teljesen reménytelennek tűnő vonzalmak világát is, ami rengeteg meleg férfi életét a mai napig meghatározza.