Rasszista-fronton megszoktuk, hogy többnyire a német, vagy az utóbbi években már inkább az amerikai lelkiismeretet nyomó sötét múltat citálják elő a filmesek. S bár távol álljon, hogy lenézzem az átlag európai szabad állampolgár általános műveltségét, de azért csak érdemes volna kiírni egy kutatást: vajon az emberek hány százaléka van tisztában vele, hogy Dél-Afrikában ímmel-ámmal 1990-ben, és teljesen csak 1994-ben (!) szűnt meg törvényi szinten a lakosság szegregációja? Ijesztően közeli időkről beszélünk ám, ez nem is a közelmúlt, ez a tegnap. Állítom, egy-két eldugott faluban még ma is élnek olyanok, akik a mai napig nem hiszik el, bizony már ők is átmehetnek az utca másik oldalára, amely korában kizárólag a fehér embernek volt fenntartva.
Elsőre azt gondolhatnánk, a Goodbye Bafana hőse az ország ikonikus figurája, Nelson Mandela (Dennis Haysbert), a helyi emberjogi szervezetek fő ideológusa és aktivistája, igazi mesebeli népvezér, aki az elnyomottak élére állva hirdetett egyfajta politikai szabadságharcot. Valójában azonban a film egy börtönőrének története, a forgatókönyv az ő - korábban könyv formában meg is jelent - memoárjaiból építkezik.
James Gregory (Joseph Fiennes), ahogy mondani szokás "a legenda szerint" gyerekkorában igen jó barátságban állt egy színes bőrű fiúval, Bafanával, tőle tanulta meg a bennszülöttek nyelvét (mindez azonban csak utalás-szinten jelenik meg a filmben). Gregory csak később, a megfelelő ideológiai képzés után vált a felnőttként immár a fajvédő apartheid rendszer elkötelezett hívévé. S mivel igen szép karriert futott be a katonai pályán, az állam alkalmazottjaként hosszú évtizedekig eszébe sem jutott kételkedni benne, hogy az európai telepesek alapította civilizációra törő őslakos fekete hordákkal szemben bármiféle tolerancia helyén való lenne. Ám épp a helyiek kultúrájában, nyelvükben való jártassága miatt, valamint érdemei elismerése képen fontos megbízást kap. A "terroristák" szellemi atyját, Mandelát kell szemmel tartania egy szigorúan őrzött börtönben, cenzúrázni a leveleit, és azonnal lecsapni, ha bármiféle államellenes összeesküvésre való bujtogatás jeleit vélné felfedezni. Gregory kisebb megszakításokkal több, mint húsz éven át őrzi Nelson Mandelát, van hát idejük összeismerkedni, és véleményt cserélni.
Érdemes tehát észrevenni, és belátni, hogy Mandela, noha szerepe a Dél-Afrikai Köztársaság történelmében nyugodtan mondhatjuk, példanélküli, mégiscsak egy nyitott könyv, egy megtagadott, majd rehabilitált, később piedesztálra emelt, és manapság már egyenesen félistenként kezelt figura, akiről - és ez a lényeg - elmondatott minden.
A mozi közönsége ma már nem éri be ennyivel: neki Barabás kell, egy olyan hős, aki szembefordul korábbi önmagával, aki Darth Vaderből vedlik vissza Anakin Skywalkerré; vagyis Gregory, a véresszájú négerverőből lett Mandela-szimpatizáns. A Goodbye Bafanának nem célja feltalálni a spanyolviaszt; a történelemkönyvek egyelőre még nem kellő alapossággal feldolgozott oldalainak forgatókönyvvé gyúrása ugyanis jelenleg itt tart: az első felolvasások idején. Épp ezért esetünkben is még "csak" a morális mondanivaló direkt átadása lehet a cél. Bille August filmje nem is bíbelődik túlontúl árnyalt karakterek felvonultatásával, hogy azt ne mondjam, mindenki vagy fekete, vagy fehér. Viszont mindenkinek ugyanannyi szavazata van.
