Guy Ritchie (rendező, forgatókönyvíró, Madonna-férj) nem kockáztatott túl sokat második brit/pop/kult-gyanús filmjével. A Blöff dramaturgiája, képi világa egyértelműen a rendező korábbi sikerére, a Ravasz az agy és két füstölgő puskacső-re és a benne eldurrantott újszerűségekre hajaz, azokat tökéletesíti, élezi, fényezi, de annál többet nem kínál. A helyzet tehát látszólag fokozódik, sőt, amint J. megállapította, Ritchie-nek már csak egy Ravasz-klón filmet kell készítenie, és kész a trilógia.
Persze jó mozi ez. Olasz-amerikai maffiafilmeken nevelkedett generációk például végre tanulhatnak egy kis antirasszista nemzetköziséget, ahol Penge Borisz (Rade Serbedzija az Eső előtt-ből) és a balek fekák együtt darabolják fel a vérprofi rablóként és javíthatatlan szerencsejátékosként megismert Négyujjú Frankie (Benicio del Toro a Félelem és reszketés Las Vegasban-ból) golyólyugatta szervezetét.
A Ravasz...-ban feltűnt nehézarcú maffiózok és a fent említett új szereplők közül természetesen kitűnik Brad Pitt, aki már a Fight Club-ban is bizonyította, hogy hitelesen tud szélsőséges figurákat alakítani és verekedni. Az illegális boxmeccsekben utazó roma szerepe különösen jól sikerült, szóbeli megnyilvánulásait sem a bűnözők, sem a közönség nem érti (viszont fejhangon röhög rajta). Másik telitalálat a szódásüveggel és selyemsállal ékesített középkategóriás maffiavezér, akitől végre megtudhatjuk, hogy hány perc alatt zabálják fel a kiéheztetett disznók a pórul járt delikvenseket.
