zene: Jóhann Jóhannsson
   vezényel: Ben Foster
   kiadás éve: 2013
   kiadó: WaterTower Music
   játékidő: 55:22


     Kiáltások verik fel egy pennsylvaniai kisváros szürke utcáit: két család keresi egyre kétségbeesettebben eltűnt gyerekeit. A két kis barátnő nem kerül elő, és számos jel arra utal, hogy egy fogyatékos fiúnak (Paul Dano) köze van az esethez, akinek ütött-kopott lakóautóját épp akkortájt látták a közelben parkolni. Az ügyre állított Loki nyomozó (Jake Gyllenhal) hamar letartóztatja őt, ám konkrét bizonyíték híján a hatóság kénytelen rövidesen elengedni. Az egyik lány apja (Hugh Jackman) azonban nem nyugszik ebbe bele, és elhatározza, hogy amire a tehetetlennek tűnő rendőrség képtelen, azt akkor majd ő maga fogja megoldani, még ha ez súlyos dolgok elkövetésével is jár.
     Denis Villeneuve-nek egyfelől könnyű dolga volt, hiszen áldozatként felvonultatott gyerekekkel a nézőt egyszerűbben berántja filmjébe, ugyanakkor nehezítette vállalását, hogy a témában már nem egy rendező kollégája (például Ben Affleck: Hideg nyomon, Clint Eastwood: Elcserélt életek) tett le értékes mozit az asztalra. Azonban vitathatatlanul sikerrel járt, amiben Roger Deakins operatőr hűvös, Oscar-díjra jelölt képei mellett a remek színészeknek is fontos szerepe van, a főbbektől a legutolsó mellékszereplőig bezárólag. Amikor azt hinnénk, hogy Jackman már szinte csakis Farkas ráégett, épp ezért rizikómentes szerepében fog feltűnni ezután a mozivásznon, bemutatja, hogy adamantiumkarmok nélkül, ellentmondásos, a megszállottságig aggódó apaként is komolyan vehető aktor. Az egyre viharvertebb külsejű, Villeneuve-vel eddig kétszer dolgozó Gyllenhal szintén külön méltatást igénylő alakítást nyújt, ahogy a vélhetően tragédiákkal terhelt múltú nyomozóként ráveti magát az ügyre, melynek megoldása személyes küldetésévé válik. De a Fogságban még mindig megbukhatott volna a forgatókönyvön, ám nem tette. A mindent egy lapra feltevő, ezzel pedig visszafordíthatatlan irányba elinduló apa története 2013 egyik legerősebb alkotása lett, mely ráérősen, 135 percben jut el a nem szájbarágós végkifejletig, azonban ezt úgy teszi, hogy unalomnak egy szikráját sem tapasztalni. De volna még valaki, akinek szerepét nem lehet eléggé méltatni, ám ő nem színész, hanem Jóhann Jóhannsson zeneszerző.

     Az izlandi komponista 2000 óta van jelen a zenei világban. Ekkor tűnt fel először mozi stáblistáján, s bár eleinte hazája filmiparában dolgozott, rövidesen szerzeményei angol és amerikai produkciókban is felbukkantak. Olykor nem is kifejezetten ezekhez születő score-ként, hiszen mozgóképes tevékenységével párhuzamosan önálló jogú szerzeményekkel is jelentkezik folyamatosan, amelyeket a rendezők is felfedeznek néha. Álljon erre itt egy magyar példa: Szász János drámája, az Ópium - Egy elmebeteg nő naplója aláfestése már korábban is létező Jóhannsson-művekből áll. Aki érdeklődne munkássága nem filmzenei szeglete iránt, az kezdetnek a "Fordlandia" című negyedórás csodát, valamint a szomorkás roboténekkel ható "The Sun's Gone Dim and the Sky's Turned Black"-et hallgassa meg, mindkettő felemelő darab.
     Villeneuve valamiért moziról mozira váltogatja dallamfelelőseit, ebből adódóan Jóhannssonnal is csupán egyszer dolgozott együtt, de remélhetőleg nem utoljára, hiszen a Fogságbant méltató hazai és külföldi kritikák, valamint nézői vélemények közt nem egy akad, mely a zenét is kiemeli. Ez pedig nem véletlen, hiszen egy igen különleges, zsigerekig hatoló score született meg, és talán nem én vagyok az egyetlen, aki a tavalyi év egyik kiemelkedően hatásos muzsikájaként gondol rá.

     A komponista munkája jó példa arra, amikor a zene szinte végig jelen van a képek alatt, mégsem válik egy töredéknyi időre sem tolakodóvá. Hasonló tónusú, nyomasztó szerzeményeket hallunk végig, ami járhat rendkívül egyhangú végeredménnyel is, vagy úgy, mint ezúttal: kimondottan szuggesztívval. A score-t végigkísérik a lassú hegedűdallamok, melyek annak ellenére, hogy rendkívül komorrá és reménytelenné teszik a jeleneteket, önállóan hallgatva sokszor kifejezetten szépek, sötét melankóliájuk magával ragadja a hallgatót (ilyen a "The Lord’s Prayer", a "The Search Party", a "The Candlelight Vigil", a "The Everyday Bible", a "Through Falling Snow" vagy a lüktető fuvolás "Prisoners"). A hallgatót szinte szakrális pillanatokkal megajándékozó orgona mellett két különleges instrumentum teszi légiessé, már-már túlvilágivá az aláfestést. Ezek az elrabolt lányok ártatlanságát szimbolizálják, a cél pedig az volt használatukkal, hogy ellensúlyozzák a cselekmény komorságát, de a háttérben maradva. Ahogy a szerző látja zenéje szerepét: "Nem gondolom, hogy a score-nak kellene elmesélnie, mi történik a mozivásznon. Nem az ott látottak zenei újrafogalmazása a feladata." Az egyik említett hangszer a filmzenében rendszeresen kizárólag Cliff Martinez által használt baschet cristal, mely az üvegharmonika és az orgona keveréke, míg a másik az ondes martenot; utóbbi hangja a thereminhez áll közel. Mindkét eszközt Thomas Bloch szólaltatja meg, aki ezek elismert mestere, és akivel Jóhannsson már régóta szeretett volna együtt dolgozni.

     A légiességen túltekintve, nem egy fortyogó szerzemény akár a Hetedikben is tökéletesen helytállna: a "Surveillance Video", a "The Priest’s Basement", a "The Snakes" vagy a "The TransAm" egytől egyig súlyos, fenyegető darabok, ami annak is köszönhető, hogy nemcsak élő hangszerek, hanem számítógéppel manipulált hangok is bőségesen akadnak bennük. Bekeretezve és aláhúzva emelném ki a soundtrackről a kórházas jelenetben hallható "The Keeper"-t, mert rengeteg filmet láttam életem során, de az még sosem fordult elő velem, hogy ilyen mértékben végigfusson a hátamon a hideg a zenétől, mint ennek hallatán. A szcéna a mogorva és félelmetes csellótémával együtt a feszültségkeltés művészetének magasiskolája. A teljesen váratlanul megszólaló minimalista zsenialitás (melyet a szerző is annyira erősnek ítélt, hogy hosszabb verzió lehetőségéért lobbizott, ami végül nem valósult meg, de a soundtrackre egy kibővített formában kerülhetett fel a filmbeli egyperces helyett) John Williams cápa-témájához mérhető hatással bír. Végül akad egy kakukktojás is a kiadványon: a kórusos "Escape", melyet a komponista 2010-ben írt, de talán nem is lóg ki a többi közül, hiszen Villeneuve a zeneszerzőt éppen régebbi munkái ismeretében kereste fel, és ezek segítségével mutatta meg neki a követendő irányt. A score létrehozása több helyszínen történt. Egyfelől a londoni AIR Studiosban (mely valójában egy templom), Bloch részeit Franciaországban vették fel, a közreműködő orgona Koppenhágában szólt, míg a keverés a Los Angeles-i Remote Controlban zajlott. Az elektronikus kiegészítést Jóhannsson kísérletezte ki, aki emellett ütőhangszereken, gitáron és orgonán is játszott.

     Hogy Izlandon van valami megfoghatatlan a levegőben, nem kétséges, ha olyan onnan származó és semmilyen kategóriába nem illeszthető zenészek munkásságára gondolunk, mint Björk vagy a Sigur Rós. És ide tartozik Jóhann Jóhannsson is, aki szintén egy senki máséhoz nem fogható stílusban alkot. A fenti kilenc pontot mindazok soknak fogják találni, akik a film ismerete híján - érthető módon - nem láthatják egyelőre át, milyen sokat tesz hozzá a score a jelenetek hatásosságához, ahogy azok is, akik szerint a filmzene kizárólag komoly létszámú zenekarral és kórussal előadott, visszadúdolható dallamorgia lehet. Ezek az ambientbe hajló, nemritkán hátborzongató, lélekmarcangoló kompozíciók azonban nem a visszadúdolhatóság céljából születtek, emellett a filmbeli hatásosságuk sem kérdéses. A művész - aki egyébként 2014-ben rendezőként is jegyez egy rövidfilmet - első nagyobb költségvetésű produkciója lett a Fogságban, melyet a Stephen Hawkingról szóló A mindenség elmélete követ (hazánkban várhatóan 2014 januárjában), és remélhetőleg ez az életrajzi mozi lehetőséget adott a szerzőnek egy újabb kiemelkedő aláfestés megalkotására.