A Gracelandet nem azért ajánljuk, hogy mindenki egy jót izgulhasson.

A thrillerrendezők sokféleképpen hozták már szorult helyzetbe hőseiket, de attól talán még a műfaj veterán rajongóinak is összerándul a gyomra, amit Ron Morales csinál. Az író-rendező Graceland című filmjében alig negyed óra alatt eléri, hogy főszereplője a teljes kilátástalanság állapotába kerüljön: Marlon taxisofőrként gürcöl, a létminimum környékén él, esélye sincs kifizetni felesége szervátültetéses műtétjét, és amikor egy félresikerült gyerekrablás során elragadják tőle a lányát, egy szörnyű titok megőrzésével kénytelen együttműködni a tettessel, máskülönben nem kapja vissza a gyerekét. Ezek alapján arra is gondolhatnánk, hogy a taxisofőrből a szélsőséges helyzet kihozhatja az akcióhőst,

Morales második egészestése azonban elég messze készült Hollywoodtól.

Pedig a filippínó rendező amerikai filmeken tanulta ki a szakmát, több tucat produkció elkészítésében közreműködött, mire elkezdte megvalósítani saját elképzeléseit. A Santa Mesa (2008) drámája néhány sikeres fesztiválszereplést leszámítva meglehetősen visszhangtalan maradt, a hozzánk a Titanicon behajózott Graceland (2012) azonban már több falat lebontott (ha világhírt nem is hozott), nem véletlenül. Morales töviről hegyire ismeri a thriller-dramaturgiát, a feszesség érdekében kerül minden mellébeszélést, és nagyon jól tudja, mikor mit kell tennie, hogy még jobban összeszoruljon a néző gyomra.

Hazai mozinézőként ritkán láthatunk rá a fülöp-szigeteki mélyszegénységre, bár a tavaly nálunk is bemutatott Metro Manila ismerői még emlékezhetnek a zsúfolt fővárosról készült, letaglózó erejű képsorokra, és a Graceland („a kegyelem földje”) sem finomkodik. Morales filmjének hatását az erős alaphelyzet mellett nem csak a főbb szerepekre beválogatott, egytől egyig hiteles arcok növelik, hanem a cselekmény hátteréül szolgáló nagyváros is gigantikus szeméttelepeivel, mocskos sikátoraival és nyomortanyáival.

Ugyanakkor nem arról van szó, hogy Morales pusztán elborzasztó egzotikumot kínál a nyugati közönség tagjainak, és lehetővé teszi számukra a kvázi filmnézői katasztrófaturizmust.

A főhős alakján keresztül – aki a fizetése megszerzése érdekében kénytelen szemet hunyni afölött, hogy politikus főnöke hobbiszinten visz hotelszobára tizenhárom éves lányokat – egy olyan világba enged betekintést, ahol a létfenntartásért folytatott mindennapos küzdelem felülírja az erkölcsöt, és ahol gyerekek tömegei kényszerülnek szexrabszolgaságba. A film nem egészen olyan, mint az Elrabolva, amely a lánya elrablói nyomába eredő Liam Neesonből akciósztárt farag; Morales tisztában van vele, hogy egy ilyen szinten nyomorúságos közegbe tökéletesen hiteltelen lenne diadalmas megmentés-történetet helyezni, és főbb szereplői ábrázolásánál sem a kényelmes megoldást választja.

A Graceland vérprofin összerakott thriller, de nem ezen keresztül fogjuk elmagyarázni valakinek, mit is jelent az, hogy jóleső borzongás.