Tanárának, Simó Sándornak ajánlja első nagyjátékfilmjét a mozikban most debütáló újabb "Simó-gyerek", Miklauzic Bence. Alighanem az a filmtörténeti adalék is hozzá tartozik ehhez a bemutatóhoz, hogy a fiatal rendező volt az utolsó, akinek a kedvéért Simó tanár úr odaállt a kamerák elé is. Egy apró szerepben, nem sokkal halála előtt az Ébrenjárók című film örökítette meg a most kirajzó új rendezőnemzedék rajongott producer-tanárát.
A posztmodern filmmesélés kedvelt trükkjét alkalmazza az Ébrenjárók: egyszerre három pontról indul a történet, egymást nem ismerő, egymás útját csak véletlenül érintő hősökkel - Miklauzic esetében inkább antihősökkel - akik végül egyetlen pontban összefutnak mégis. Találkozásuk a véletlenek hóbortos játékának az eredménye, csak az a törvényszerű, hogy a három ember fura ámokfutása végül is egy rendőrőrsön ér véget egy reménytelenül hosszú éjszaka után. A lány eszméletlenül égszínkék parókában, élő cigarettareklámként járja az éjszakát, abban a reményben, hogy pár óra alatt valahonnan sikerül előkerítenie a kedvesének feltétlenül szükséges pénzösszeget. A férfi, friss munkanélküliként, maga mögött akarja hagyni egy időre egész addigi életét, de lakókocsijával együtt mégis a városban ragad, még az iratait is elkobozza a közeg, nem mozdulhat se té, se tova, megy hát, hogy kísérletet tegyen az iratok visszaszerzésére. A fiút - nem függetlenül a férfi sorsától - áramütés éri, amitől világmegváltó álomkórban indul neki, hogy a kicsapott vezetékek nyomán a szökött áram nyomára bukkanjon.
Kis ütközetek és kis kudarcok hol keserves, hol abszurd, hol groteszk láncolata fut egymás mellett az egy pont felé tartó párhuzamosokban (a geometriai képtelenséget a film könnyedén fel tudja oldani), egy nem túl barátságos nagyváros hol taszító, hol mókás, hol közönyös figuráitól kísérve. Neonkék bárok, egy véralkoholmérő állomás hullaházjellegű éjszakai ügyelete, keleti misztikával kábított házibuli, nekivadult graffitiművész, lányvadászó party-fiúk, és még a vízió és valóság határmezsgyéjén táncoló tucatnyi mozzanat, ami valamilyen friss lendület törvényszerűségnek engedelmeskedve reális valósággá áll össze a két Miklauzic (a rendező testvére, Márton jegyzi operatőrként a filmet) keze nyomán.
A férfi és a lány története kerek egész, igazi, hihető sorsokat sejtet - köszönhetően a legjobb férfialakítás szemledíját elnyert Gazsó György és az első filmfőszerepében bemutatkozó szatmárnémeti ifjú színésznő, Márkó Eszter játékának is. Keveset mutatnak, de annál többet árulnak el a figurák lényéről: ebben a kihűlt világban alapvető életérzésnek számító elveszettségről, és a reménytelenül (és olykor komikusan) hősies fel nem adásról. A csak-azért-is kiállás nevetséges naivitásáról. A véletlenláncolat leggyengébb pontja a fiú sztorija, bár ez halad keresztül a legköznapibb köznapok helyszínein, de hiába a marosvásárhelyi László Péter minden igyekezete, ez az áram-hajkurászás lilába játszó kitaláció marad, absztrakt nagyotmondás szerény tartalommal. Pindroch Csaba bumburnyák "falusi kisfiú Pesten"-alakítása erős láncszemmé formálja a lány bátyjának mellékfiguráját.
Nehezen lakható világban élünk, erről beszél az Ébrenjárók. Nem szenvedélyes drámaisággal, hanem szelíden szemlélődve, a legjobb pillanatokban tapintatos humorral. Veszteseket emel a figyelem középpontjába, felmagasztosító tragikus színezet nélkül. Ez merész húzás a szerzőktől, és arra vall, hogy a tetszetősségre törő időkben nem átallnak egy elfeledett képességre, a csendes együttérzésre építeni.