"A fiú" a dokumentumfilmeken edződött belga testvérpár, Luc és Jean-Pierre Dardenne rendezőként, forgatókönyvíróként és producerként közösen készített játékfilmje. Az alkotók továbbra is azt az elbeszélésmódot használják, melyet "Az ígéret"-ben (1996) és az Arany Pálmát kiérdemelt "Rosettá"-ban (1999). "A fiú" (2002) rendkívül puritán alkotás, zene nélkül, kevés dialógussal, sok közelivel, mely többnyire amatőr színészek közreműködésével készült. Mégis mindvégig izgalmas tud lenni anélkül, hogy műfaji klisékkel zsonglőrködne. Egy igazi film, egy váratlan életjel Robert Bresson örökkévalóságba távozott, magányos univerzumának közvetlen közeléből.
Köpcös, szemüveges középkorú férfi izgatottan rohangál fel-alá egy asztalos műhelyben és az üzem területén. Szuszog és dohányzik, kidobja egy tanítványát, majd a fiú hosszas megfigyelése után másnap újra visszafogadja. Titokban követi az utcán, felmegy a lakására, arcát kémleli alvás közben. Sokáig nem találjuk ennek a kényszeres megfigyelésnek az okát. A fejünkben időnként bűnügyi történet forog, néha azt hisszük egy perverz őrült szövi hálóját gyanútlan kisinasa köré. Körülbelül a film harmadánál derül fény az indítékra. A börtönből szabadult fiú, Francis öt évvel ezelőtt, egy rablás során megfojtotta Olivier fiát, aki nem akarta elengedni a szülei kocsijából lopott holmival.
Az esemény rövid szóbeli közlése azonban nem töri meg a film valódi feszültségének erővonalait, hiszen Olivier-ről továbbra sem tudjuk, mit kíván tenni a tanítványául fogadott bűnössel. Mit kezd a sors újabb megdöbbentő gesztusával, mely kiszolgáltatva elévetette azt, akit gyűlöl, akinek szenvedését köszönheti. Megöli, beleőrül vagy megpróbálja felfogni a megérthetetlent. A férfi szélsőségek között csapongó érzéseit magába zárja, s volt felesége előtt - amíg csak tudja - titkolja, hogy milyen veszélyes közelségbe került fiuk gyilkosával. Maga Francis sem tud semmit, gyanútlan bizalommal és tisztelettel, szinte szeretetreméltóan viselkedik vele szemben, komoly apa figurát lát benne.
Ahogyan Olivier figyeli tekintetével a fiú minden rezdülését, mi őt figyeljük, próbáljuk felfedezni elfojtott indulatait, ki nem mondott gondolatait. A vele való azonosulást erősíti a gyakran háta mögül filmező kézikamera. Sok a közeli, de ahogy a történet során Olivier és Francis jobban megismerik egymást, egyre többet látni a szereplőket körülvevő térből is. Mit érezhet gyermeke gyilkosával szembenézve az apa? A gyilkossal való azonosulása valamilyen módon elkerülhetetlennek tűnik: a bosszúvágy őt is gyilkosság felé sodorja, ugyanakkor a fiú megismerése a bűn megértése felé viszi.
Olivier végül egy elhagyatott fatelepen elmondja a fiúnak, ki ő. Francis azonnal elmenekül, s mivel biztos benne, hogy a férfi meg akarja ölni, hatalmas fagerendák segítségével védekezik, kis híján újra gyilkossá válva ezáltal. Olivier üldözi, dühödten elkapja, de végül lemond eszelős tervéről, hogy megfojtsa. Újra munkához látnak és hazaindulnak. Nem tudjuk meg, mi történik ezek után a fiúval, Olivier tanítványaként, pártfogoltjaként neveli-e tovább vagy elválnak útjaik. Úgy tűnik, az apa lemond a bosszúról s a film tárgya így a gyűlöletet oldó megismerés marad.
Olivier alakja riadt kisembernek tűnhetne, ha a történet során nem éreznénk át minden ízében, milyen fajsúlyú döntést képes hozni. Nem a felszabadító megbocsátás keresztényi történetét látjuk, többet annál, mert a filmet nézve mi magunk kell, hogy körvonalazzuk az apa lehetséges gondolatait, kipótoljuk az el nem hangzó szavakat. A film megtekintése így egyben meditációvá válik bűn és bűnhődés természetéről.
