Kinek ajánljuk? Akik néha néha rágyújtanak és szeretnek közben baromkodni, és akik szüleik intése ellenére is minden szerettek az étellel játszani.

Ha az ember szív, mármint ÚGY szív, akkor érzékelése furcsán kitágul. és hajlamos különös viszonyba kerülni az ételekkel. Mondjuk úgy, hogy baromi kajás lesz, és minden harapás különleges jelentőséggel bír – és nagyjából ez lehet a Virsliparti születésének eredete, a film poénjainak magyarázata és a történet általános életérzése. Az itt eredeti szinkronhangként, forgatókönyvíróként és producerként ügyködő Seth Rogen mindig is híres volt volt arról, hogy rendszeresen fogyaszt marihuánát és rendszeresen kiáll a szer legalizálásáért – tessék csak öt percet belenézni az Ananász expresszbe! -, és nem csodálkoznék, ha a film ötlete egy ilyen beállt este után fogant volna meg benne és állandó szerzőtársában, Evan Goldbergben. Ezután évekig házalt a különböző stúdióknál, mire végre talált valakit, aki beállt az erősen korhatáros projekt mögé, amire az Amerika Kommandó: Világrendőrség (2004) óta nem volt példa.

Frank egy virsli – nem tudom, bőrös-e vagy sem -, aki egy nagyáruház polcain borzasztó optimistán várja, hogy megvásárolják és hazavigyék. Akárcsak minden más élelmiszer, ő is áhítattal várja az ajtóntúli világ eljövetelét, a nirvánát, ahol az istenek társa lehet, ahol végre egyesülhet a polcon mellette álló, mégis elérhetetlen dögös hot dog bucival. Az istenek maguk a vásárlók, és Franknek fogalma sincs arról, hogy az emberek egyebek mellett virsliket esznek. Aztán történik egy kis baleset, és hősünknek az ételéért, akarom mondani az életéért kell küzdenie a cseppet sem barátságos külvilágban, miközben a buci is különös kalandokat él meg egy leszbikus taco, egy zsidó bagel és egy arab pita társaságában.

Mindez egy óriási feldobott labda Rogen számára, az ő humorával és kreativitásával – hiszen ez az ő „szakterülete”, a szereplők konkrétan többször be is tépnek, folyamatosan káromkodnak, a legfurcsább helyzetekbe keverednek és mindenféle pikáns dolgot csinálnak, a főgonosz pedig egy életre kelt ádáz intimpumpa. És valahogy mégsem durran akkorát a Virsliparti, pedig jó volt a recept és minden összetevő megvolt. Mit történhetett? A legegyszerűbb magyarázat, hogy Rogen és társai túl sokat szívtak – nohát, hányszor írtuk már le ezt a szót! -, és egyszerűen elmarhaskodták az egészet. Az eredeti szinkronhangokat ugyanis mind ismert haverok adták, James Franco, Danny McBride, Jonah Hill, Kristen Wiig, Bill Hader és mások adták. A másik magyarázat, hogy nincs is olyan sok poén a beszélő élelmiszerekben, amiket mellesleg a Disney-Pixar vonal beszélő bigyóinak – sok pénzt hozó megszemélyesített autók, játékok, repülők és egyebek – paródiájaként hoztak létre.

Mondjuk az intimpumpa nem rossz poén – legalábbis nekem, pasinak, lehet, hogy női szemmel kevésbé -, és az is üt, amikor valaki végre tényleg észreveszi, hogy hőseink beszélnek és emberként viselkednek, de a humor forrása rendszerint csak annyi, hogy az élelmiszerek nagyon csúnyán beszélnek. Olyanokat mondanak, hogy „Gecó”, ami elsőre is csak bizonyos körülmények hatására lehet vicces, vagy még úgy sem, tizedszerre viszont semennyire nem az – és mondom úgy, hogy én abszolút vevő vagyok Rogen nem túl sokrétű, de számomra szimpatikus humorára és nem szoktam megbotránkozni. Lehet a káromkodásra építeni, itt konkrétan idéznek is például a Ford Farlaine kalandjaiból, ami 70% színtiszta bazdmegelés, de ott van rendes sztori és vannak jó karakterek is. Ez a sztori nem különösebben eredeti, ahogy a karakterek sem, sőt, vannak kissé kínosra sikerült figurák is, mint a rágóból gyúrt Stephen Hawking.

Lehet, hogy a Virsliparti rajzfilm sorozatként megállná a helyét, filmként sajnos kevésbé működik, pedig „volt benne anyag’. A végén látható ízorgia mindenesetre elég emlékezetes, én pedig nagyon kajásan jöttem ki a moziból.   

Értékelés: 6/10