Felejtsük el a vasorrú bábát, a gonosz mostohát, a cekkereivel pankrátorkodó matrónát a hetes buszon, felejtsük el a magányukba besavanyodott öregasszonyokat, akiknek egy szórakozásuk van: az áskálódás és a feljelentgetés. Belevaló, kedves, vagány hölgyekről szólunk mostan, akik nem adják fel és nem törődnek bele, hogy túl vannak már az ötödik ikszen. Nem foglalkoznak a reklámok és női magazinok által sugallt elrettentő életmód-vezetési tanácsaival, felül tudnak emelkedni a narancsbőr, az egészséges táplálkozás és más hasonló rettenetek álproblémáin, mernek élni, és mernek nőnek lenni, hiszen van még idő, ráadásul nem is kevés.
Annak idején szép feltűnést keltett az éppen megszorulni látszó gazdasági helyzetéből frappáns váltással az illegális marihuána-termesztésbe fogó angol hölgy története (Fűbenjáró bűn). Azért közbevetőleg nem árt megjegyezni, hogy a hölgy Angliában tette mindezt, és ha jól utánaszámolunk, arra a következtetésre jutunk, hogy a merész hölgy kb. Beatles és a Rolling Stones indulása idején volt tinédzser, és hát akkor már javában nyomta az ipart fél Albion. Az ezerkilencszázhatvanas évek egy újabb és az előbbihez hasonló, lelkesítő hozadékával ismerkedhetünk meg a Felül semmi című filmben.
A műfaj és a színhely ugyanaz: romantikus vígjáték és Anglia. A főszereplők - az angol eredetiben címszereplők is - hasonlóak: ötven és hatvan év közötti hölgyek, meglett családanyák, tisztes nőegyleti tagok. A magyarított cím is helyénvaló jelen esetben, mivel a sztori is hasonló: csak itt nem munkanélküli férfiak fognak első látásra-hallásra meghökkentő tevékenységbe, sorsuk megjobbítása érdekében. És még egy hasonlóság: ugyanaz a Nigel Cole rendezte a Fűbenjáró bűnt és a Felül semmit. Minden ugyanaz, legyinthetnénk, hohó, csak másképpen, fűzöm hozzá én. A hasonlóságok ugyanis a fentiekben gyakorlatilag kimerültek. Jó, kötözködhetnék, de minek! Hiszen régen szórakoztam ilyen jót moziban, sírás, nevetés, miegymás...
A film hitelét alátámasztja az a tény, hogy a sztori valóban megtörtént. S mivel a történet hiteles, méghozzá annyira, hogy ilyet tényleg csak az élet képes produkálni, agyontanult scripterek és forgatókönyvírók bizony nem tudnak még hasonlót sem kiötleni, a rendezőnek más dolga sincs, mint megtalálni a megfelelő színészeket, a történetet a klasszikus dramaturgia szabályai szerint ritmizálni, majd elégedetten hátradőlni. Nagyjából.
Nigel Cole ezeket tudja, lazán abszolválja, annyit azért még dicséretképpen hozzáfűznék, hogy bizonyára komoly problémamegoldó képességekkel rendelkezhet, mivel nem lehet könnyű ennyi, hogy is mondjam csak, már a Júlia-szerepkört elhagyott színésznőt ilyen odaadó és alázatos munkára sarkallni. Színészvezetés és türelemből: ötös. A film kedvesen, ám kellő iróniával ábrázolja az angol nőegyletek életét, amelyben a közösségért tenni vágyó hölgyek lelkesen éneklik a jellegzetes anglikán egyházi himnuszt, a Jerusalemet, és minden csütörtökön, pontban négy órakor készek megvitatni olyan életbe vágó kérdéseket, mint a lekvárfőzés speciális módozatai, vagy a brokkoli, mint csodatévő zöldség. Ebbe a világba első blikkre valóban nem illik az aktfotózás, ám épp ezért hathat reveláció erejével.
A pikáns témát, a klimax előtt álló nők meztelenségét a film mintaszerű ízléssel mutatja meg, valóban arról szól, mi lényege: a virág is élete második felében mutatja meg igazi szépségét.
Nagyon és meleg szívvel ajánlom ezt a filmet azoknak a nőknek, asszonyoknak és néniknek, akik hasonló cipőben járnak, mint e film szereplői is, azzal, hogy nem kell feltétlenül marihuánát termeszteni, vagy aktnaptárt készíteni, de a narancsbőr és megereszkedő keblek, a mindennapi élet apró-cseprő problémái ellenére is lehet teljes életet élő, igazán nő a nő. A példa, habár amúgy filmbe valóan túlzó is, de adott...
