Az ideológiai filmekre már a Patyomkin páncélos óta jellemző bizonyos szűklátókörűség: az "egyik oldal" bemutatása a legtöbbször kárára válik a "másik oldalnak", és így az igazságnak magának. Ken Loach filmje sem mentes e hibától, a Felkavar szél azonban hibáival együtt nemes mű.
Ken Loach sosem kompromisszumairól volt híres. Témáit a szarvuknál szereti megragadni, és esze ágában sincs a tárgyán felülemelkedő, elfogulatlan művészt játszani. A rendező mélyen elkötelezett bizonyos társadalmi kérdések (és az őket hagyományosan felkaroló politikai baloldal) iránt: tehát filmjei is ideologikusak és botrányt jelentenek számos ellenzőjük szemében.
A Felkavar a szél már témája okán is erős indulatokat gerjesztett volna angol és ír nézőiben, de amilyen módon az 1920-as ír függetlenségi harcokat és az utánuk következő politikai megoldásokat bemutatja, az olaj volt a tűzre. A szigetet századok óta megszállva tartó angolok és a rendre ismétlődő ír felkelések szabadságharcosai közül az előbbi oldalt egyetlen színnel festi a rendező: szénfeketével. Az angolok ölnek, kegyetlenkednek, értetlenek és vérszomjasak, jellemző mozdulatuk a lövés, jellemző hangnemük a parancs, jellemző helyük a kínzókamra és a tömlöc. Ami a filmet megmenti a történelmietlenségtől, az a másik oldal bemutatása: az írek színe korántsem a hófehér, inkább a szürke minden árnyalata.
A főszereplő két testvér (a remek, és újabban megérdemelten felkapott Cillian Murphy, valamint Padraic Delaney) két külön temperamentum, két eltérő személyiség: a film elején egyikük már szabadságharcos (más olvasatban: terrorista), másikuk viszont Londonba készül medikusnak. Az angol kegyetlenség azonban egyesíti őket - egy darabig.
A film nagy erénye az, ahogyan a köznapi ember lehetőségeit és gondolkodását bemutatja egy összetett történelmi helyzetben. Nagyon sok olyan film létezik, melyben generálisok döntenek országok sorsáról lepedőnyi térképek felett, és nagyon kevés, ahol a történelmet a maga kétségbeesésig elbizonytalanító összetettségével a valódi szereplők, a kisemberek szemszögéből látjuk. A generálisok, elnökök, régi és mai héroszok többnyire megingás nélkül járják hősi útjukat - de mit kezdjen az egyszeri forradalmár, amikor azt látja, hogy vezetői megalkudtak az ellenséggel?
A testvérdrámának is pompás alkotás ezen a ponton teszi fel a legkényesebb kérdést, és kalapemelés jár Ken Loachnak, amiért nem akar szánkba rágni semmilyen választ rá: a magunk történelméből is ismerős dilemma a küzdelem vagy kompromisszum között feszül. Szabadságharcos romantika vagy józan megegyezés? Melyik vajon a helyes - az érzelmi vagy a reálpolitika? És bűnös-e, aki az utóbbit választja, józan-e, aki az előbbit?
Cannes ismerten elfogult a politikus művek iránt, emlékszünk még a Fahrenheit 9/11 dicstelen győzelmére, ezúttal azonban jól választotta ki elfogultságának tárgyát: a 2006-os Arany Pálmát megérdemelten nyerte el a Felkavar a szél. Egy zavaros időszaknak legalább egyik helyszínét, egy szabadságharc egyik oldalát hűen mutatja be, reális érzékkel a história valósága iránt, idealizálás nélkül. Hogy a másik oldal, az "elnyomóké", már korántsem ilyen árnyalt, az dühítő lehet ugyan a mai angolok számára, de a néző végül is nem veszít vele sokat. A Felkavar a szél címéhez méltóan felkavaró alkotás, de annál is több: okos.
