Miután Hollywood éveken keresztül ontotta magából azokat az akciófilmeket, melyekben a terroristákat pusztán ordibáló, lemészárolandó gyilkos fanatikusoknak ábrázolták, eljött az ideje, hogy néhány merészebb rendező egy kicsit mélyebben nyúljon a témába, és megmutassa a terrorizmus emberi aspektusát. Az IRA a maga jó PR-jének köszönhetően évekkel beelőzte a többi hasonló szervezetet, hiszen róluk már a többieknél sok-sok évvel korábban is jelentek meg komoly, átgondolt, a szervezetet jól bemutató darabok. Az utóbbi két évtizedben elsősorban két ír rendezőnek, Neil Jordan-nek és Jim Sheridan-nek hála alaposan megismerhettük őket. Ezen alkotások megtekintése közben joggal merült fel a kérdés: vajon a nagy vásznon elkeseredett szabadságharcosokat, vagy vérszomjas terroristákat látunk? A kettőt ugyanis néha csak egy hajszál választja el egymástól, ahogy azt a Tűzveszély, vagy a Mennyország most című mozikban is láthattuk.
Ken Loach vérbeli kisrealista, érzékeny rendező, és bár eddigi hősei főleg a jelen kínjaival küszködtek, most a múltba látogat el, hogy egy testvérpár megpróbáltatásain keresztül mutassa be nézőinek az ír szabadságharcos mozgalom korai éveit a XX. század első feléből. Szimpatikus, emberközeli attitűdjével Loach a kisemberek felől közelít az alapvetően nemzetpolitikai kérdésekhez, így még inkább át tudjuk érezni azt az ellentmondásos helyzetet, amibe ez a zöld sziget került, és nem is tudott szabadulni belőle egészen az utóbbi évekig. A rendező most azonban olyan nagyot markolt, amit nem tudott pusztán csendes kisembertörténetként ábrázolni. Hősei ezúttal nagyon is aktívak, saját sorsuk tudatos formálói, akik nem csak cselekednek, hanem szóban el is mesélik az akkori ír-angol politikai helyzet fonákságait. A Felkavar a szél így válik igazi mozgóképes híradóvá, ahol a főszereplők egyben hírbemondók is, de Loach saját bevallása szerint is csak így volt képes elmondani mindazt a témáról, amit szeretett volna.
Damien és Teddy testvérekként kezdenek el harcolni az ír függetlenségért, de a politikai csatározások évekkel később egymás ellen fordítják őket. A mai feltörekvő színészgeneráció egyik legnagyobb tehetsége, Cillian Murphy, és a jobbára ismeretlen Padraic Delaney játéka valósággal izzik a feszültségtől, nem csoda, hogy a kiváló színészvezetőként számon tartott Loach őket választotta a főszerepekre. A Felkavar a szél az ő hiteles játékuknak köszönhetően tud végig lebilincselő maradni, pedig a rendező nem törekszik arra, hogy valami újat mondjon a témában. Amit itt látunk, mind tudhattuk már az olyan filmekből, mint a Michael Collins vagy a Véres vasárnap, de a hangsúly szerencsére nem a "mit"-en, hanem a "hogyan"-on van, és ilyen érzelemdúsan, szenvedélyesen, ugyanakkor mégis kellően visszafogottan még soha senki nem mesélt a témáról.
