Úgy látszik, a nyolcvanas-kilencvenes évek egykori akciósztárjainak végleg bealkonyult. Először Jean Claude van Damme tüntette el saját magát a filmvilág térképéről egyre nézhetetlenebb filmjeivel, most pedig, Steven Seagal is igyekszik ugyanígy járni. S ebben az esetben nem is lehetne tetszetősebb címmel illetni Seagal mester hattyúdalát, mint amit a tűzkeresztségben ráragasztottak.
A pocakos, tokás Seagal most egy orosz származású ügynököt játszik, akinek feladata megfigyelni egy Nick Fraser nevű pitiáner kis bűnözőt (Ja Rule most kivételesen nem J. Lo-val énekelget), aki aztán eljuttathatja őt a nagy fogáshoz, a maffiavezér Sonny Ekvallhoz (Richard Bremmer). Egy balul sikerült akció során aztán majdnem oda az álca, ám ekkor a szúrós tekintető, ámde annál rettenthetetlenebb hősünk saját testével fogja fel a golyókat, amiket eredetileg Fraser-nek szántak. Rendőrség jön, s mindenkit visznek a dutyiba. Nem is akárhová, hanem rögtön az Alcatrazba, amely ismét megnyitotta kapuit. Persze hamarosan kiderül, hogy megint nem jó helyre csöppentek kedvenceink, hiszen egy másik, csalódott ügynök (Morris Chestnut) elit alakulatának segítségével éppen ekkortájt foglalja el az intézményt, hogy egy kivégzésre váró rab kétszázmilliót érő kincseinek nyomára bukkanjon. Túszokat ejt, hogy aztán a mi kis teljesen valószínűtlen, fekete-fehér párosunknak legyen kikért küzdeniük.
Aztán jönnek a szokásos klisék- robbantások, a levegőben lassított felvételen szinte repülő, végtelenített tárból lövöldöző revolverhősök, akik sosem akarnak földet érni; a túszejtők szokásos követelései és így tovább. Egyetlen meglepő fordulat, egyetlen eredeti ötlet sem nyerhet terek mindezek mellett. A film merít a műfaj szinte összes korábbi alkotásából- legfőképp "A szikla" című Cage-Connery mozira hajaznak az alkotók, de sajnos az előd akcióiból szinte semmit sem sikerült átmenteniük.
Steven Seagal ezek alapján már messze nem félholt, hanem egy bedöglött karrier büszke tulajdonosa. Az ilyen filmek miatt született meg a "direkt videóra" szóösszetétel...
