Moore úr a mennybe ment idén Cannesban. Filmjének immár szabad útja van a kánonba. Hát igen, akit Quentin Tarantino vár a vörös szőnyegen, annak könnyű besétálni az élő nagyok panoptikumába.
A Bush politikáját ellenző zsűritagok természetes, hogy tenyerükön hordozták a kritikusok által sokat dicsért Roger and Me és az Oscar-díjas Kóla, puska, sültkrumpli alkotóját. A Kóla, puska... után, amely az USA több évszázados és mára tinédzserek által elkövetett tömeggyilkosságokba torkolló fegyverőrületének próbált utánajárni, nem meglepő, hogy Moore egyre inkább a színfalak mögé tekintve akarja megmondani a tutit úgy an blokk Bushról, szeptember 11-ről és az Iraki háborúról.
Nem szeretném Moore érdemeit kicsinyíteni, az igazság az, hogy zseniális manipulátor, ügyes vágó, szerkesztő és nem utolsósorban példás provokátor. És nagyon figyel. Pontosan tudja, melyik pillanatban miről kell beszélni. Előző filmje előkészítette a terepet ahhoz, amihez két éve még fájdalmas lett volna nyúlni, mára pedig az egész világ érdeklődését vonzza. Szükség van tehát egy ilyen filmre, főleg most, az amerikai elnökválasztások előtt.
Moore-nak feltett szándéka, hogy valamiről mindenképp lerántsa a leplet. A jó dokumentumfilmes a lehetőségeihez képest legnagyobb alapossággal térképez fel egy témát, az adott kérdésre az összes potenciális választ nézője elé igyekszik tárni: "a., b., c., variáns, X ezt mondja, hozzá képest Y így látja". Energiát és időt öl bele a munkába, aminek az eredménye nem feltétlenül egyetlen határozott állítás, hanem kérdések sorozata, amelyekre akár több válasz is lehetséges a sokarcú valóságból.
Záporoznak a kérdések Moore filmjében is, ami mögött egyetlen tézis áll, így szól: ki tudja Bush hogyan és miért került hatalomra, de ha már ott van, mindent a saját érdekeinek rendel alá országával szemben. Ha az pénz, ha az olaj, akkor azért tesz meg mindent és mindezt egy elkent, csúsztatott érvrendszerrel alátámasztott, álságos eszközzel palástolja: a háborúval. Hiszen ebből is látszik, hogy ő mindent megtesz...
