Beszéljünk az értékről, arról, hogy mi az érték egy tizenhat-tizenhét éves számára. Beszéljünk arról, mit kapnak ma a legfogékonyabb korban lévő fiatalok, azok, akiknek igazából érdemes tanítani és magyarázni, akiknek még minden új élmény, kaland lehet. Mielőtt elítélnénk ezeket a "mai fiatalokat", beszéljünk arról, mi alapján tudnak tájékozódni, mit kapnak a médiumoktól, mik a sarokpontok. Érték a könnyűség, a mennyiség, az, ha minél többet engedek látni "magamból"? Vagy érték a buta, babaszerű arc, a hideg markolászás, az erőszakos önmegvalósítás? Igen, minden bizonnyal ezek úgy jelennek meg a rendkívül ravasz üzletemberek által, hogy könnyen rámondják a felnövekvők: ez a normális, kövessük mi is. De értéknek tűnhet a Twilightból ismert földöntúli vámpír és a depressziós lány kálváriája is, úgy tűnhet, ez az a szerelem, amire törekedni kell. Érték – mi is az? Várni, feláldozni magam másért, könyörületesnek lenni, szeretni, és ha kell, keményen küzdeni. Ezekről nem sokat hallanak ma a tizenévesek, amikor belépnek egy plázába, bekapcsolják a VIVA tévét, vagy megnézik az aktuális valóság show-t. Ezért azt gondolom, amikor egy olyan film (és regény) kerül a közelükbe, mint Az éhezők viadala, nem érdemes okoskodni, vagy lenézően mosolyogni. Lehet, hogy nem egy Victor Hugo, de hogy nekik szól és elgondolkodtató, az biztos. És Suzanne Collins világhírű művét úgy vitték vászonra, ahogy manapság ritkán szokták. Jött Gary Ross rendező, aki gondolkodó és érzékeny embereknek tekinti a fiatalokat, és nem csak fogyasztókként bánik velük.

Beszéljünk arról, milyen a jó mozi, milyen az igényes szórakoztató munka. A jó mozinak van eleje, közepe és vége. A jó mozi nem csak mutat, hanem teremt is, teret, látványt, karaktereket és érzelmeket. A jófajta szórakoztató film kiszakít a valóságból, kikapcsol, és közben mond is valamit. Mindezek remekül jellemzik Az éhezők viadalát, mely az elmúlt évek legjobb ifjúsági könyvadaptációja. Pontosabban olyan film, amely tökéletesen működik úgy is, ha az ember nem olvassa a könyvet, ha nem ismeri annak sajátos univerzumát. Története valahol a jövőben játszódik, Amerika romjain, ahol minden évben televíziós gyerekviadalt rendeznek – ez az új valóság show. A résztvevőket a szegényebb körzetekből sorsolják ki, és a "jelentkezés" minden gyerek számára kötelező. Az egyik körzetben kisorsolnak egy tizenéves kislányt, aki biztosan nem élné túl a viadalt – ugyanis életre-halálra folyik a harc –, így nővére, Katniss önként beáll helyette, tudva, hogy valószínűleg soha nem tér haza. Ennél persze jóval bonyolultabb a helyzet, de ne a cselekménnyel törődjünk: aki olvasta, tudja, aki nem, lepődjön csak meg. Amit érdemes tudni, hogy itt bizony folyik a vér, meghalnak gyerekek, és nincs sok vidám pillanat. De szép – az akad bőven. Igen, nem is tudom, mondtunk-e valaha olyat egy Harry Potter filmnél vagy a Twilight-nál, hogy nem giccses, hanem szép. Mert szép az, ahogy az egyik megkegyelmez a másiknak, szép, ahogy valaki szeret és a másikra vár, szép, ahogy megsiratják a halottat, szép, ahogy valaki küzd, és nem adja fel.

Közben pedig azt mondhatjuk: végre. Végre egy olyan főhős, aki rokonszenves, nem cicababa, nem is ügyetlenkedő vicces figura. Végre igazi alakításokat látunk a fiatal szereplők között. És itt meg is állhatunk, mert nem lehet elmenni Jennifer Lawrence (Winter's Bone) teljesítménye mellett, aki Katniss bőrébe bújt. Egyetlen korunkbeli "tinifilmnél" sem láttunk ilyen komoly játékot a főszereplő kategóriában. Nem, nem Oscar gyanús, annál sokkal jobb: természetes. Amikor sír, érezzük, hogy fáj, amikor mosolyog, kicsit kivirul a vászon, amikor dühös, szikrázik a levegő. Ő a kulcsa az egész filmnek, és tökéletesen oldotta meg a feladatát. Bizony, lehet szeretni, ahogy a fiú főszereplőt, Josh Hutchersont is. Ő sem tökéletes, egyáltalán nem hőstípus, lehet azonosulni a helyzetével, és ez mind a színészt dicséri. Meg a rendezőt, az írót, a zeneszerzőt, és szinte az egész stábot. Olyan alkotással állunk szemben, melyet komolyan vettek az alkotók, és tudták, hogy kiknek készül. A tizenhat-tizennyolc éves korosztály filmje ez, nekik szól igazán, de nem azért, mert "tinifilm", hanem mert ők tudnak majd igazán azonosulni a szereplőkkel (kérdés, tudnak-e még egy helyben ülni és figyelni több mint két órán keresztül, zizi meg villogó képek nélkül). De az idősebb korosztály is – ha nem valami különleges esztétikai élményre vágyik – nyugodtan megpróbálkozhat vele.

Szóval nincs is hiba? Ünneplünk? Nem, az azért túlzás lenne. Bár a képi világ pazar, a folytonosan rángatózó kézikamera hatásvadász és teljesen fölösleges. Érthetetlen, hogy egy helyzet leírásához miért kell ugrálnia a képnek. Aztán, ha úgy vesszük, akkor egy kissé groteszk, kissé egyszerű és nem túl eredeti történettel állunk szemben. Persze, Suzanne Collins jól szövi a cselekményt, emberiek a szereplői, és ha elfogadjuk az alaphelyzetet, akkor érett szórakozásban lesz részünk. Olyan élményben, melyet a Potter és a Twilight megfilmesítései nem igazán tudtak nyújtani. Mert vannak itt értékek. Végre.