Mit ér a jó rossz nélkül? - kérdik önigazolásként a rossz hősök anonim gyűlésének résztvevői, a Sátántól kezdve a Pac-Man gonosz szellemalakjáig egy rakás konvencionálisan gonosz figura. Köztük van Rontó Ralph is, a játéktermi filléres gépek egyik főgazfickója, aki változni akar: jóvá szeretne válni, győzelmi plecsnit nyerni és befogadtatni. Csakhogy nem adhat mást, csak mi lényege - vagy mégis? A libikóka legalább tucatszor billen erre, majd arra, ahogy azt megszokhattuk; az viszont merőben szokatlan, vagy legalábbis rég nem látott, hogy ilyen létértelmi semmiségek ennyire remekül kidolgozott animált világban próbáljanak szárba szökkenni.
Hihetetlenül sokszínű, mégis erős egységet alkotó arcade-világon, több játékfalanszteren kell hőssé váló rosszfiúnknak átverekednie magát, hogy igazára találjon; eközben eredeti rendeltetéséhez méltóan nemcsak épít - például egy hibás kódolású apró autóversenyző kislány önbizalmát -, hanem rombol is, átcipelve egy vírust valami erőszakos FPS-ből a látszólag selymesen édes cukorvilágba. Az érzelmi hullámvasút meglepően jól klappol, csakúgy, mint maga a mese: vicces, de nem debil, látványos, de nem üres, aranyos, de a felnőtteknek is szórakoztató. Mindennek szükséges, de nem elégséges feltétele az erős nosztalgiafaktor: kikacsintások és konkrét citálások sora tarkítja a filmet. Így a Disney a Rontó Ralph "rossz" főhősével, "bugos" karaktereivel saját tökéletesre pingált figuráit előtérbe helyező arculatával fordul szembe, s a végén mégis győztesen jön ki a dologból.
