Karácsonyra karácsonyi film dukál, ezt az amerikai filmkészítők és -forgalmazók már pontosan tudják, így ilyenkor sorra jönnek a szeretet ünnepének ürügyén forgatott mozik. Melyek, mi másról, a szeretetről és szerelemről csilingelnek mézédes hangon, és ritka közöttük a megjegyezhető kivétel. A Budapest Film ezt most elegánsabban oldja meg, az év talán legmulatságosabb francia mozgóképét húzzák elő a zsákból, amely, mi másról, az élet nagyszerűségéről szól. Arról, hogy tolószékben, nyaktól lefelé bénultan sem szabad feladni.
Láttunk már ilyen filmet, nem is egyet. Ilyen volt például a Richard Dreyfussal domborító Mégis, kinek az élete?, amely épp az élet nagyszerűsége nevében küzdött a halálért, pontosabban az eutanázia jogáért. Erősen drámainak szánva a dolgot, ám a végeredményt tekintve mégis giccsesen. A legradikálisabban és így a legmegrázóbban szintén egy francia filmes, Julian Schnabel közelítette meg mindezt a Szkafander és pillangó című művével, amely majdhogynem új nyelvet kísérletezett ki a csupán bal szemét mozgatni tudó Bauby életének megfilmesítése érdekében.
Eric Toledano és Olivier Nakache rendező az Életrevalókban egészen más eszközökhöz nyúl. A helyenként lehengerlő humort vetik be, és egy furcsa párost: a munkanélküli-segély miatt kényszerűen állásinterjúra jelentkező betegápoló, gettólakó Driss és a zsírgazdag lebénult beteg, Philippe kettősét. Az egyik éjfekete, a másik sápadtfehér, és nem csak a bőrszínt tekintve. Driss hihetetlen vitalitással, Philippe kifinomult műveltséggel rendelkezik. A humor forrását is épp ez a "konfliktus" adja. Emlékezetes jelenetek sorával avatja be például a komolyzene és a képzőművészet rejtelmeibe Philippe az ápolóját, aki ezt a maga egészséges közönyével (nem szánalmával) és letörhetetlen életerejével viszonozza. Omar Sy energikus alakítása a film igazi motorja, de Francois Cluzet hol huncut, hol önironikus, hol kétségbeesett tekintetét is nehéz feledni. A színészi munka a pergő ritmus mellett a mozi legnagyobb erénye.
Az Életrevalók tehát nem a könyyes-sírós irányt tűzi ki,hanem a könnyes-nevetőset anélkül, hogy egy pillanatig is meg akarna hatni minket. Olyan színesen, reklámszerűen mutatja be Philippe életét, hogy a néző már-már tolószékbe kívánkozik. Más kérdés, hogy mindez némiképp csalóka, hiszen a színes élet sokkal inkább a mesés gazdagság hozománya, mint a puszta életszemléleté (ezért is találóbb a magyar változatnál az eredeti francia cím, az Érinthetetlenek). Kissé rosszmájúan: könnyű úgy udvarolni, hogy a kiszemelt hölgyet a magánrepülő bármikor elviheti egy kis siklóejtő-ernyőzésre.
Mert igen, minek is tagadjuk, gicscses alkotás az Életrevalók. Az igazi mélységek fölött kacagva siklik át, pillanatok alatt oldódik meg benne minden, ami kicsit is karcolná a csábító felületet. A kábítószeres ügybe keveredett öcsike problémája például egyetlen snitt alatt. Az andalító zongoraszó alól nem szivárog ki semmi, ami nem odavaló fintorgásra késztetné a nézőket. Minden alárendelődik a humornak és az érzelmeknek. Viszont, tegyük hozzá gyorsan, nagyon is szeretnivaló giccs mindez, és végül ez rántja ki az átlag sűrű masszájából az Életrevalókat. Kellemes bizsergéssel távozhat a néző, csordultig telve a szeretet percnyi érzetével, és azzal a jóleső illúzióval, hogy az élet meganynyi problémája megoldható a megfelelő háttérzenével. De hát karácsonykor nem ez a legadekvátabb üzenet?
