Csád a mezei turizmusban fokozott biztonsági kockázatot jelentő célország, a filmfesztivál-turizmusban viszont egzotikus helyszín, ahol állandó a dúlás, annak is a polgárháborús fajtája. Létezni és filmezni egyaránt veszélyes elfoglaltság a térségben; az immár Párizsban élő Mahamat-Saleh Haroun mindkettőt kipróbálta, az Egy néma kiáltással pedig a zsűri díjával távozott Cannes-ból. Ennél azért izgalmasabb, hogy mivel érkezett: Adammal, a kisemberrel. A mindig szívóágon lévő, bármikor beáldozható, és a körülményein még önerőből is rontó csontozattal, melyre a gondos dramaturgia és az értő színészi játék rakosgatja a hús-vér rétegeket. Csádból eleinte csak egy szálló medencéje látszik, ennek partján teljesít szolgálatot az egykori úszóbajnok és egyetlen gyermeke. De jön a globalizáció, már fordul is be a sarkon; a luxusszálló kínai kézre kerül, ami létszámleépítéshez és apa-fiú konfliktushoz vezet. A fiú feljebb bukik, az apa úszómesteri örökébe, Adam pedig lejjebb, a bejárati sorompókhoz. Csádtól meszsze van a német expresszionizmus, de mint egy filmes Rorschach-tesztben, a megalázott csádi hotelszolgába jó érzéssel lehet belelátni. Aztán Adam fiát elviszik katonának (a biztos halálba), így oda a filmtörténeti merengésre szánt pillanat. Csádban csupán egy film van, az is Mahamat-Saleh Harounnak köszönhető, de érdemei közé sorolhatjuk a higgadt hangnemen túl az Adamot alakító Youssouf Djaoro térképszerű arcát, amely, mint egy precíziós műszer, kínos pontossággal mutatja ki a csádi élet éppen aktuális árát.
