Olvastam már olyat is, hogy az év legjobb filmje és olyat is, hogy vontatott, lassú, én személy szerint nem mondom, hogy a kettő között helyezkedem el, sokkal inkább, hogy hol egyiket, hol a másikat éreztem igaznak.
Nem lesz sétagalopp
Ha kevésbé nyitott hangulatban közelítünk a Winter's Bone – A hallgatás törvénye című drámához, akkor annyit látunk, hogy egy kiscsaj a világ egyik legsemmilyenebb, kopárabb vidékén, valahol az örök késő ősz birodalmában, ahol permanens divat a kockásing, mert aki nem grunge-zenész, az favágó, benyit minden házba és érdeklődik, látta-e valaki rosszéletű apját, s mivel nem, továbbáll. Ugyanakkor, ha jobban ráfeszülünk a vászonra, könnyen kitapintható az a feszültség, amely az újabb és újabb ajtókopogtatás után vibrál a lány körül. Egyre kevésbé őszinték és egyre idegesebbek ezek a nemleges válaszok, de a miértekre csak szép lassan és szinte egy dogma-film érzéketlenségével világít rá a forgatókönyv. És egyébként az egyik legfőbb dicsérete is egyben.
Betyárbecsület
[img id=289775 instance=1 align=left img]Ezen a ponton pedig azt mondom, hogy mivel semmi kiszámítható, semmi elkoptatott és semmi hatásvadász nincs benne (a holttest keresése az éjszakai tavon megítélés kérdése, szerintem egyértelmű csúcspont, annak is szánták, ez nyilvánvaló), akkor is imádom ezt a filmet, ha nem történik benne semmi. De azért történik.
Fura ez az egész vidék, ez a kis belterjes társadalom, ami láthatóan kiépült ott az isten háta mögötti jegenyék között; valahol az olasz maffiára emlékeztető a közeg, ahol kábé mindenki tudja, milyen cuccot főz a másik, a rendőrök pedig épp úgy egy kis szelete ennek az egésznek, mint bármelyik család. Nem feltétlenül azért, mert ők is gengszterek, hanem mert a hagyományos felállás, a mi-üldözünk-titeket elve értelmetlenné válik, együttélés van, már-már szimbiózis, némi-nemű egymásra gyakorolt kontrollal. Csak épp kevésbé elegánsak, mint Don Chiccóék, de mégis valamiféle betyárbecsület tartja össze ezt az egész, egyébként rohadtnak is nyugodtan nevezhető berendezkedést.
Tompa késsel, hogy tovább tartson
Valamiért újra és újra Andrea Arnold Akváriumja jut eszembe, szintén egy keménykötésű tinilány, szintén egy női rendező, ennek megfelelően egy, ha szabad ezt mondanom, feminista látásmód, legalább is ha azt vesszük, hogy a kiscsaj elszántabb, igazabb és komorabb bármelyik körülötte bűzölgő countryzenésznél. Bár a dráma itt azért erősebb, hiszen sörétes puskák jelentik a fenyegetést, mégis komoly rokoni szálakat látok a két karakter, illetve a két elbeszélés között téma és forma tekintetében egyaránt. A Winter's Bone ijesztően szenvtelenül nyúl hozzá az emberi érzelmekhez; eleve a tény, hogy a Ree azért keresi az apját, mert nélküle a kilakoltatásra jutnak két kistestvérével és "menekülésképpen" megbolondult anyjával, enyhén sokkoló. De az is csak egy idő után tűnik fel, hogy a lány és az apa közti viszonyról semmit nem tudunk meg, előbbinek azért égetően szükséges a kutatás, hogy bizonyítékként citálhassa a bíróság elé – márpedig azoknak az öreg akár halottan is megfelel. Vagyis úgy keresi az apját, hogy nem tudja, él-e vagy halott, de neki mindegy is, csak meglegyen. Őszintén szólva, így végiggondolva, ez nekem egy kicsit erős és csak azért nem volt egy konkrét megdöbbent pillanatom a moziteremben, mert az egész filmben nincs ilyen; szép lassan jövünk rá minderre. Ezért gondolom, hogy nem egy lakodalmas menet a Winter's Bone, de nem érdemes filmrajongónak neveznie magát annak, aki nem megy el és nézi meg.
Kinek ajánljuk?
- Aki szeretne látni végre valami eredetit.
- Aki kellően felkészült érzelmileg-értelmileg.
- Kockásingeseknek.
Kinek nem?
- Akinek nincs türelme.
- Akinek nem elég erős a gyomra.
- Aki szerint A király beszéde volt a legjobb film tavaly.
9/10
