Sofia Coppola neve ma már önmagában, a hatalmas atyai árnyék nélkül is jó cégér egy film számára, amire bátran, gondolkodás nélkül ülnénk be minden újabb premier alkalmával. Ezzel viszont pontosan magunknak teszünk keresztbe, hisz így minden alkalommal egy dolog van meg biztosan, az elvárás. És nagy a baj, ha a néző végig azt érzi a vetítés alatt, hogy izgulnia kell a rendezőért meg a filmjéért is.
Én izgultam. De nagyobb részt nem a drámai feszültség miatt, vagy a húsbavágóan aktuális problémafelvetés okán, még csak nem is a kamaszszereplőkért. Én tényleg Sofia Coppoláért izgultam. Azért mert nagyon szerettem volna, ha ez a dobása is bejön, ha tényleg csinál egy ütős filmet, amire a szakma már végképp rábólinthat, hogy ez igen, hiába, apja lánya. Szerettem volna, ha az elsőre nagyon szimpatikus Lopom a sztárom lett volna Coppola fuvardíja a nagy rendezők közé. Nem lett az.
De bevallom, elfogult vagyok. Számomra még így is nagyon bejön, amit Coppola csinál, és ezután is biztosan eljárok a filmjeire. Mert olyan nagy melléfogása azért nincs. Vitatható, kifogásolható igen, olyan, amin a közönség nyavalyoghat, igen, de megbocsáthatatlan hibát nem vét. Meglehet, hogy még mindig a határok kijelölésével küzd, hogy hol, meddig kellene ereszteni azt a forgatókönyvet, hol lehetne kicsit visszafogni, meg hogy hogyan lehet a legalapvetőbb, legtriviálisabb témára is eredeti szemszemszögből tekinteni. Ezt az ideált talán az Elveszett jelentésben sikerült leginkább megközelítenie, a Lopom a sztárom viszont nem egy újabb jelentés, mert a film a helyett és a Made in Hollywood helyett az Öngyilkos szüzek és a Marie Antoinette vonalát viszi tovább. A középpontban ezúttal is a felelősség és bűnösség kérdésköre áll, ami egy nagyobb közeg, az egész rendszer tüneteként manifesztálódik, mindehhez pedig könnyű vizualitás és zeneiség kapcsolódik némi csajos légkörrel körítve.
A Lopom a sztáromban is minden csillog, minden majd kicsattan a gazdagságtól és a vagyontól, mint a Marie Antoinette-ben. Ebben a világban viszont a sztárok az istenek, és persze az egymásra halmozott márkás holmik, ékszerek és luxusautók jelentik a lét értelmét. Coppolának elhisszük, hogy alaposan belelát ebbe a világba, elhisszük, hogy megérti az ilyen világban felnövekvő tizenévesek problémáit, helyzetét és az erkölcsi érzék hiányát. A filmben nem külvárosi suttyók fosztogatják a tökéletes sztárok exkluzív villáit, hanem a tehetős elit gyermekei. Pusztán azért, mert unatkoznak, mert megtehetik, és mert így még közelebb jutnak az áhított, csillogó, képmutató, agyonreklámozott élethez, a hírnévhez, a bálványokhoz. Coppola pedig az egész rendszert úgy próbálja leleplezni, mint ami önmaga termeli ki saját ivadékait, és ami szörnyülködve elfordul, amikor szembetalálja magát velük.
Csak míg egy történelmi film esetében ez az eszközrepertoár akár meghökkentő is lehet, addig a Coppola által jellemezni próbált mai márka- és hírnévközpontú, sztárok formálta világban mindez unalmas tankönyvi példának hat, amire pontosan öt perc bőven elég. Ezzel a témával a mai közönséget csak úgy lehet megfogni, ha friss szempontokat kínálunk, hisz az értékválság rendhagyó témának számít. Ilyenkor nem elég a pajkos kikacsintás az idétlen sztárnyilatkozatok és a való világból vett minták felett, mert annak önmagában nem lesz átütő hatása. Felteszem, Coppola szeretett volna valamit megfogalmazni. Egy újabb tucat drogozó, közveszélyesen élő, kőgazdag tini viszont nem fog megvilágosítani senkit, még akkor sem, ha közösen szörnyülködünk a világ felszínességen és közönyén.
Öt perc tehát elég a probléma felvázolására, utána pedig kezdeni kellene valamit a helyzettel. És ilyenkor Coppola nem kezd semmihez. A középső egy óra csak lötyög magában, eltáncolgat jobbra-balra. Nem haladunk semerre, de nem azért, mintha ez lenne a cél, hanem mert nincs hova haladni, és ilyenkor az alapvetően jóakaró szimpatizáns kényszeredetten izgulni kezd a filmért. Izgul, hogy ne legyen benne ez a sablon, izgul, hogy ne úgy legyen vége, ahogy a helyzet éppen mutatja, izgul, hogy valami kisüljön a dologból. Aztán meg próbál gyors tanácsokat is adni a rendezőnek, hogy mit hogyan kellene csinálnia. Például magában biztatja, hogy így meg így elég izgalmas lenne, és ha most itt így mozdulna a kamera, mennyivel sokkal jobban mutatna, itt meg, ha most valakivel az történne, máris felülnék a székemben.
A nagy izgalom végül sóhajtássá párolog, mert Coppola azért mégsem alkuszik meg teljesen, mégis kihúzza valahogy a végéig, és mégis el tudja vágni valahogy a filmet. A Lopom a sztáromból nem lett műremek, mert csak elmélázgat az egyébként kiábrándítóan jelentős témán. De, mint mondtam, én elfogult vagyok, ezért ne figyeljenek, amikor annyi pontot adok, amennyit.
Értékelés: 7/10
