A Dobolj, ha tudsz! című dokumentumfilmben egy harmincéves szerbiai lány – nő – megvalósítja álmát, és alkalmi dobos lesz. Jó, jó, de mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
Bénaságtól a menőségig
Igen, megcsinálta! Az outsider Vanja (Vanja Kovačević) gyermekkora óta arról ábrándozott, hogy zenekarban dobol, s a gyönge ritmusérzékű leány, akinek a film elején hallhatóan egy "szinkópa-szün" visszatapsolása is gondot okozott, pláne az "egy" megtalálása, a film végi alkalmi koncerten helytáll, pontosabban: ül a dobok mögött.
[img id=289566 instance=1 align=left img]A civil életben vágással foglalkozó szerb filmes, Vanja Kovačević dokumentumfilmje azt követi nyomon, hogy a laikus főhősnő (ő maga) hogyan tudja megvalósítani az álmát. Azt, hogy amikor harmincévesen rádöbben nem múló zenei késztetésére (a dobolási kényszerére), és ebből kifolyólag a barátaival – az akkor még nem, vagy csak a plakátokon létező bandájával, a Writers of Fictionnal – fellépést hirdet, miképpen jut el a realizálásig. Mintegy rákényszerítve maga-magát, hogy a meghirdetéshez képest rendelkezésére álló tíz hónap alatt – többek között – a tamokat megkülönböztesse a pergőtől, vagyis: ne csak össze-vissza csapkodjon, hanem rendesen zenéljen. Minderre kedvenc zenekara, az angol-amerikai, indie folkrockot játszó The Decemberists inspirálja, különösen annak az I Was Meant for the Stage című száma, és Vanja arra sem rest, hogy énekesnőjével felkerekedjen Berlinbe, hogy a csapat egy ottani koncertjén kapjon közvetlenül a srácoktól jó tanácsokat.
A mai zenés dokumentum-mozik
A mostanság divatos zenei dokumentumfilmek Wim Wenders 1998-as Buena Vista Social Club című munkája köpönyegéből bújtak elő. Se szeri, se száma az azóta született zenés dokumentumoknak, hogy csak hazafelé beszéljünk, nagy hirtelen Sas Tamás (és a német Allan Siegel) Usti Opre – Éleszd a tüzet!, illetve Nagy Ernő és Péterffy András Yiddish Bluesa jut eszünkbe. Ezek a mozik nem a kasszadöngetésükről nevezetesek – a Wenders-mozi kivételével –, és nem a filmszínházakban futják meg a pályájukat, hanem a tévékben (és valamelyest a DVD-forgalmazásban). Ezeknek az alkotásoknak a fő jellemzőjük, hogy miközben a muzsikát videoklip-szerűen mutatják be, a zenészek érdekes életébe, mindennapjaiba – sorsaiba – avatnak be.
Nem érdekes
Csakhogy Vanja Kovačević élete nem különösebben érdekes. Ami önmagában véve egyáltalán nem baj, de ebben az állapotában nem a mozikba való. Vanja szerencsés, hogy megadatott számára az álmai beteljesülésének megélése, azonban az odáig vezető út során semmilyen komolyabb bonyodalom nem történik, saját zenei képzetlenségének leküzdésén túl. A film egytanulságú története – kb.: mindent elérhetsz, ha nagyon akarod – nem tudja magával ragadni a nézőt. Lineáris, és a nézőnek (beleélési) kapaszkodókként használható zökkenőktől mentes. Örülünk, hogy tíz hónap alatt nagy nehezen elsajátította a dobolás rejtelmeit, jó dolog, hogy mindezt filmre is vihette. És? Mindez a közreműködő barátain (és rokonain) kívül nem mond senkinek semmit se.
Értjük az azonosulási alapvetést, miszerint ki ne szeretett volna gyerekkorában menő rocker (punk stb.) lenni? A garázsmuzsikálásos próbák talán a leginkább megélhető percei a filmnek, már annak, aki ilyesmit valaha átélt. Bennem is felötlött, hogy milyen érzés volt, mondjuk, a Sex Pistols és a The Clash hatására vadul verni a virágállványon a lábas-fedőt, mint cintányérpótlékot, és élénken emlékszem arra is, amikor későbben a valódi dobossá érő barátom Amati-szerelésről Tamára tudott váltani (mintha Wartburgból Opelbe szállna, mondta), és megkapta élete első Zildjian-cintányérját, amit hosszú órákon át simogatott és csókolgatott, mielőtt egy rendeset rávert volna. (Persze mi, halandók nem érinthettük a mágikus zeneszerszámot.)
A Dobolj, ha tudsz! ilyen jellegű élményidézésnek megteszi, egyébként pedig olyan, mint egy hosszúra – és érdektelenre – nyújtott – videoklip, amit egy húszperces Célpont- vagy XXI. század-riport (ha lenyessük a túlzásaikat és harsányságukat) jobban megoldott volna. A film alig több, mint egy óra, de mivel a főszereplő-rendező és forgatókönyvíró Kovačevićnek semmi tartalmasat nem sikerült belevinni, túlságosan hosszúnak érezzük.
Kinek ajánljuk?
- Egykori és mai amatőr zenészeknek.
- Kovačević családtagjainak és barátainak.
- Zenei tehetségkutatókra igyekvő teljesen képzetleneknek.
Kinek nem?
- Aki azt szereti, ha egy film szól is valamiről, nemcsak úgy hangzik, mintha szólna.
- Szomszédoknak: nehogy rávegyék a gyereket a dobolásra.
- Az underground életérzés gyűlölőinek.
4/10
