Louis Letterier fantasy-remake-je a 3D-korszak első igazi áldozata. Az utómunka során átkonvertált film ugyanis 3D-szemüveg nélkül jobban néz ki, mint vele, arról nem is beszélve, hogy a sebtiben végrehajtott átállást A titánok harca cselekménye és karakterei bánták.
Hollywood mostanában úgy viselkedik, mint az a rosszcsont gyerek, aki a feje tetejére állítva szórja ki a földre a gyengébbik kölyök uzsipénzét, csak ezúttal nem holmi uzsipénzről van szó, a gyengébbik kölyök pedig maga a mozilátogató. Az Avatar világméretű sikeréből a nagyobb stúdióknál ostoba módon azt a következtetést vonták le, hogy a harmadik dimenzió nagyobb bevétellel egyenlő, ahogy ezt az Alice Csodaországban és a most taglalt A titánok harca esetében láthattuk. Igen ám, a pénzéhes pénzemberek csupán azt felejtették el, hogy James Cameron cirka tíz évet foglalkozott a forradalmi felvételi eljárás kifejlesztésével, míg Letterier-t a stúdió erőltette. Így mindössze pár hónap állt a stáb rendelkezésére, hogy A titánok harcából 3D-látványosságot faragjanak, az időhiányból és a sietségből fakadóan pedig nem csak a színtiszta, vizuális moziélmény csorbult (ami valószínűleg a film egyetlen erénye lehetett volna), hanem a görög mítoszokat óvodás szinten felöklendező opus instabil elbeszélői szerkezete is.
Perseus (Sam Worthington) istenek ellen folytatott keresztes háborúja így a Percy Jackson-féle, kommersz gyorstalpalók szintjén elevenedik meg, a földrészeket átívelő utazásból csak apró szeleteket látunk, és szinte érezzük, hogy mely jeleneteknek kellett a vágóasztal padlóján maradnia, mikor arról döntöttek, miként lehetne legolcsóbban és leggyorsabban megoldani a harmadik dimenzióba tett kiruccanást (rengeteg a következetlenség, az észrevehetően lekurtított szcéna és elvarratlanul hagyott szál - hova lett Danny Huston Poszeidónja?). Ugyan egyébként fajsúlyos színészeket láthatunk a mitológiai kulisszák előtt, ám karaktereik fájdalmasan egydimenziósak: Ralph Fiennes Hádészként Voldemortot ismétli, Liam Neeson feltűnően feszeng Zeusz páncélzatában, de még Mads Mikkelsen sem tudott mit kezdeni a rá bízott kevéske feladattal. Worthington egyszerűen mókásan fest parányi kis tunikájában, a félistennő-segítőt alakító Gemma Arterton pedig úgy jön-megy, mintha maga sem olvasta volna a forgatókönyvet. A kötelező kardcsörte-intermezzók között pedig nevetséges lényeken (pl. a szemüket a tenyerükben tartó banyákon) csóválhatjuk a fejünket.
Igen ám, vethetné szememre az agresszív kommentelő, de mit is vár a kritikus az ilyen jellegű filmektől? Leszögezem, nem zsigerig hatoló drámát, method actinget és hatalmas jellemfejlődési ívet, de ha ezekről le kell mondanom, akkor legalább a retinám kapja meg a neki járó impulzust, az agyam pedig az ilyenkor megszokott audiovizuális rágógumit - A titánok harca esetében azonban még ez is hiú reménynek bizonyult. Kérem szépen, ez az első 3D-s film, amely jobban néz ki szemüveg nélkül, mint szemüveggel! Ugyan az expressz-konvertálás némileg elmélyítette a képsíkokat, teljes - akár az Avatarhoz vagy az Így neveld a sárkányodat-hoz méltó - vizuális élményt ne várjunk a filmtől. A szemüveg miatt minden jelenet elképesztően sötét, néha azt sem tudod, ki kicsoda, a nézőlátogatónak szánt csatajelenetek pedig emiatt (is) elképesztően kuszára és átláthatatlanra sikeredtek. Az emberek kivágott kártyafigurák módjára téblábolnak a díszletek előtt, ami még jobban ráirányítja a néző figyelmét karakterük papírvékonyságára. Mire a Krákenhez és a fináléhoz érünk, szabályosan émelygünk az ál-térhatástól.
A háromdimenziós technikát sokan Hollywood megmentőjének tartják, hiszen (egyelőre) ez az, amit otthon nem kap meg az ember, viszont ha így folytatják az Álomgyárban, egyre gyűlnek majd a kiábrándult tömegek, akik kisemmizve érzik magukat, hiszen semmilyen, de legalábbis nem sok extrát kaptak a drágább mozijegyért. A titánok harcával is ez a helyzet. Ha mindenáron meg akarjátok nézni, válasszátok a normál változatot. Én szóltam.
