A hegymászók korán halnak

1996 májusában következett be az Mount Everest történetének addigi legsúlyosabb katasztrófája, amelyben 8-an veszítették életüket, ám mivel közülük hárman indiaiak voltak – és egy másik útvonalon haladtak -, Baltasar Kormákur hollywoodi filmje csak azzal az öt mászóval és túlélő társaikkal foglalkozik, akik fejlett országokból érkeztek. A „hollywoodi” jelző azért fontos, mert az izlandi rendező felváltja dolgozik hazájában és készít nagy költségvetésű amerikai produkciókat: az értelmezhetetlen magyar című 2 kaliber és a Csempészek mellett/között például olyan, sokkal nívósabb hazai darabokat, mint a  Dermesztő mélység vagy a Fehér nászéjszaka, a zseniális Vérvonalról nem is beszélve. Tény azonban, hogy Kormákur otthon van a krimi, a dráma, a thriller és a katasztrófafilm világában, ahogy azt most is demonstrálja. Az Everest ugyanis szintiszta katasztrófafilm, nem is akar többnek látszani, amely az egyszerűség kedvéért vagy jogi okok miatt nem igazán néz a tények mögé.

Pénzért mászni

Az 1990-es évek elejétől olyan társaságok jelentek meg az eddig csak igazi profik által mászott hegy közelében, akik borsos összegért szervezett túrákat kínáltak a világ legmagasabb és legveszélyesebb csúcsára félprofiknak és majdnem amatőröknek. Ez csak egy piaci rés kiaknázása, mondhatnánk, de mindez veszélyes túlzsúfoltsághoz és megannyi más kockázati tényezőhöz vezetett a hegyen, ahol csak néhány útvonal járható és azok is csak egy meghatározott időablakban. Az Everest kiindulópontja is ez, ám a film nem mutogat ujjal – a túlélők már megtették ezt -, hanem beéri az izgalommal. Mind a hegymászás vitathatatlan izgalmával és szépségével, mind a hirtelen lecsapó vihar veszélyével és a majdnem lehetetlen mentés kétségbeesésével. Kormákur hibátlanul vezényli le mindezt kezdve a szereplők bemutatásától és a hegyhez való akklimatizáláson át a mászásig és a lesújtó viharig – a végjáték azonban szükségszerűen melodrámába fullad. Azért szükségszerűen, mert  ma is élő emberekről és hozzátartozókról van szó, és egy hollywoodi film nem teheti meg, hogy ne mutasson be mindenkit jószándékű, tisztességes emberként, különben a gatyát is leperelnék róluk, sőt, már eleve nem járulnának hozzá karakterük szerepeltetéséhez.

Mindenki profi

Egy profin leforgatott munkához profi színészek kellenek, és ez is kipipálható. Az eddig csak karakterszínészként használt Jason Clarke élete legnagyobb szerepét kapta az egyik „kereskedelmi” expedíció vezetőjeként, él is a lehetőséggel, noha a sokkal karizmatikusabb Jake Gyllenhaal, aki az egyik barátját és egyben riválisát játssza a változatosság kedvéért, és most csak mellékszereplő, rendre lepipálja. Szintén vaskos szerepet kapott Josh Brolin fizető ügyfélként, de ő mindig jó mióta megöregedett, és ha van igazi erénye a filmnek, az az, hogy nem úgy vezeti fel karaktereit, hogy már az elején tudjuk, ki veszíti majd az életét a hegyen – van, akiről rögtön tudni, de nem mindenkiről -, és egy katasztrófafilmnél ez bizony nagy erény. A kép és a hang is szinte tökéletes, és külön irónia, hogy az IMAX formátumban vetített film egy korai IMAX expedíciót is említ/mutat, akik pont ekkor készítettek látványos dokumentumfilmet a legendás  hegyről.

Ki nézze meg?

A hegymászás szerelmesei és azok, akik izgalmasnak találják a témát, nem fognak csalódni, a film tisztelettel és a megfelelő szakértelemmel kezeli a csúcsot és az őt megmászni készülőket – az ehhez elengedhetetlen serpákra juthatott volna több idő is. Akiket hidegen hagy a mászás, azok az alaptábor érzkletesen bemutatott hangulatát és a szereplők felvezetését élvezik majd, hiszen tényleg remek színészekrők van szó a legkisebb szerepekben is. Profi, remekül összerakott munkáról van szó, amely a megtörtént események vázához ragaszkodik, de annál többet nem akar mutatni, így a legvégén nem válik igazán emlékezetessé, bár remek moziélmény.