- Fáradt vagy.

- Tegnap éjszaka egy portréfilmet vetítettek Attiláról a filmszemlén, azt néztük. Nem sokat aludtam.

- Vidnyánszky Attilával teljesen össze van kötve az életetek. Ő az a rendező, akivel szinte mindig együtt dolgozol, akár Pesten játszol az Új Színházban, akár a Nemzetiben, akár a beregszászi társulat tagjaként. Hogy találtatok egymásra? Hogyan alakult meg a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház?

- Végzős középiskolás voltam, amikor a kijevi Színművészeti Főiskola néhány tanára lejött Beregszászra előfelvételi válogatást tartani. Attila mamája - aki nekem gimnáziumi tanárom volt - szólt, hogy van ez a lehetőség, menjek, próbáljam meg. Egy tizenhat fős tiszta magyar színészosztály indult akkor, ahova én is bekerültem. Pedig anyu mindenáron állatorvost akart csinálni belőlem.

- Nem akartál állatorvos lenni?

- Nem, de fogalmam sem volt, hogy mit akarok. Amikor a főiskolára felvételiztem, nem is sejtettem, hogy hová megyek. Beregszászon és a környéken nem volt színház. Sohase láttam színházi épületet, előadást is maximum, ha a televízióból véletlenül elcsíptem pár percet. Néha lejöttek a környező falvakból amatőr társulatok, az ő játékukat megnéztem, de hát az minden volt, csak nem színház.
Magyarország és Ukrajna között van egy szerződés, ami megengedi egy beregszászi színház létrejöttét. Attilát, másodéves korában behivatta a rektor, és felajánlotta neki, hogy éljen a lehetőséggel, szervezze meg a kárpátaljai színházat. Ez egy nagyon kemény pillanat volt az életében, hosszú ideig vívódott, mire úgy döntött, hogy elvállalja.

- Miért ne vállalta volna el?

- Kapott egy olyan ajánlatot is, hogy létrehozhat egy stúdió-színházat Kijevben, a legtehetségesebb fiatalokkal, akik kijönnek a színművészetiről. Ezért volt nehéz döntés, hogy ott maradjon, vagy hazajöjjön Beregszászra.
A főiskola első percétől mellettünk volt. Úgy néztek ki a napjaink, hogy háromtól hatig az ottani tanárok tanítottak bennünket, aztán kaptunk egy óra szünet, és hétre jött Ati, vele pedig bele az éjszakába. Minden nap. Az elején nem próbáltunk, csak gyakorlatokat végeztünk, nagyon primitív etűdöket. Nem szerepeket kellett játszanunk, hanem azt, hogy te magad hogyan viselkedsz egy adott szituációban. Például: megérkezem a lakásba, feldobok egy levest főni, és közben megtalálom a levelet, hogy a barátnőm elhagyott. Semmi egyéb. Rettenetesen unalmas tud lenni, de ez egy iskola. Az első félév végén már van egy-két nagyon egyszerű, pici jelenet, második félévben már nagyobbak, aztán lehet figurával is próbálkozni, de be kell járnod egy utat. Amikor a pesti főiskolára jártam egy évet, láttam, hogy itt már az első félévben jeleneteket próbálnak. Minek? Még saját magukat sem ismerik, szerintem érdemesebb azzal kezdeni.
Aztán végeztünk, sokan elmentek, és elindult a színház Beregszászon. Amikor elkezdtük, egyik fűtetlen művelődésiből a másikba dobáltak bennünket, hihetetlen állapotok voltak. Végül megkaptunk a városközpontban egy L alakú épületet, aminek az egyik oldalán kialakítottunk mi magunk, saját kezűleg egy kis stúdiószínpadot, ötven férőhelyeset, a másik oldalán pedig egy százötven fős nagyterem lesz majd valamikor. Egyelőre nincs rá pénz. Az épülettel kapcsolatban is viták vannak, ha megkapná a magyar állam, akkor esetleg segítene, de amíg az ukránok nem adják, addig felesleges bármit is lépni, mert akármikor elvehetik.
Amúgy egy hihetetlen romhalmaz az egész, amikor jön egy delegáció, akkor gyorsan valamennyire rendbe kapják, de az is olyan minőségű, hogy jobb lenne, ha inkább hozzá se nyúlnának. Ez mentalitás kérdése, itt minden így működik. Hiába nyílik meg a városban egy étterem, vagy egy kávézó körülbelül egy évig képesek fenntartani, aztán valamilyen érthetetlen okból leépül az egész.
A színház se tudom, hogy elkészül-e valaha. Én egyáltalán nem bízom benne. Pedig megvannak már a tervek is. Amióta ez a színház létrejött, egy - kétmillió forint közötti összeget kapunk évente az ukrán államtól. Ez olyan hat havi fizetésre elegendő. Illetve egyetlenegyszer adtak díszletre és kosztümre pénzt, amikor az első előadásunkon, a Szentivánéji álmon dolgoztunk, több mint tíz éve.

- És a Magyar államtól?

- Pályázati pénzek vannak, de az se olyan nagy összeg, hogy abból ugrálni lehetne.

- Tehát nagyon kevés pénzből éltek?

- Igen. Én egy kicsit más eset vagyok, meg Attila is, mert én játszom az Új színházban, ő pedig több helyen rendez, de a többiek helyzete elég szomorú. Ezért dolgozunk nyáron annyit, rengeteg fellépésünk van különböző fesztiválokon. Akkor keresünk valamennyit. Hihetetlen mennyiségű előadás van már most betervezve jövő nyárra: Gyula, Zsámbék Bakács tér, Kapolcs?

- Kapolcson, melyik faluban lesztek?

- Nekünk is lesz egy saját, helyünk: a Gástya árok. Egész idő alatt ott lehetünk, játszhatunk több előadást, és hívhatunk vendégeket is.

- A társulat tagjai csak színészetből élnek?

- Igen. Az otthoni emberek is kérdezgetik, hogy mivel foglalkozunk - nem nagyon szeretem megmondani - és amikor végül kinyögjük, akkor visszakérdeznek, hogy jó, de hol dolgozunk. Mondjuk, hogy a színházban. Jó, jó hogy a színházban, de mivel keressük a kenyerünket? Nem tudják felfogni. Egy nagyon szűk réteg jár csak az előadásainkra, főleg diákok. Régebben sokat tájoltunk, mentünk végig a falvakon, egész Kárpátalján mindenütt, de most már ezt se tudjuk megtenni, mert egyik művelődési házban sincs fűtés, és az ilyenkor télen elég kemény.

- Amikor Attila nincs Beregszászon, mert éppen Magyarországon dolgozik, próbáltok nélküle?

- Néha lejön, és vele próbálunk, etűdöket gyakorlunk, de az elmúlt három év, amit Attila szinte folyamatosan Magyarországon töltött, nem volt túl aktív. De együtt maradtunk. Szerintem bármelyik másik társulat széthullott volna, ha három évig távol van a főrendezőjük. És nem azért nem széledtünk szét, mert nem lenne lehetőségünk elmenni, hanem mert ebben a nyomorban is egy kicsit szabadok vagyunk. Azt csinálhatunk, amit akarunk. Megéri. Akkor megyünk fesztiválokra - persze csak, ha hívnak - amikor akarunk. Elindulunk a rozoga buszunkkal, és megyünk.

- Említetted Zsámbékot, ott idén nyáron is játszottatok. A Három nővért adtátok elő szabad téren, méghozzá, nem is akármilyen térben.

- Igen, Attila számára nagyon fontos a tér, ahol megszületnek dolgok. A Három nővérre úgy készültünk, hogy hónapokig csak ültünk, és mondtuk a szöveget. Az alatt a tíz nap alatt, amíg Zsámbékon próbáltunk raktuk rá az előadást egy hatalmas és gyönyörűséges térre. Minden egyes gesztus oda lett kitalálva, azokhoz a fákhoz, a széles mezőre, azok közé a romok közé. Attila észrevette, hogy ha délután hat óra felé kezdünk játszani, akkor pont az első felvonás végére megy le a nap. Döbbenetes, hogy mennyire más volt természetes fényben az előadás, mint amikor este a fákra aggatott lámpákkal világítottunk. A nézőket úgy láttam, ahogy most téged, mintha együtt ültünk volna abban a bizonyos kertben kint a ház előtt. Hihetetlen élmény volt. Már jócskán benne voltunk az augusztusban, és az alatt a néhány nap alatt is érzékelni lehetett, hogy rövidülnek a nappalok. Percek tűntek el a világosból, egyre inkább harcolni kellett, ezért az érzésért. Amikor csúszott az előadás, teljesen görcsben volt a gyomrom, mert elveszik egy pillanat, amire lehet, hogy a néző nem figyel föl tudatosan, de megérez belőle valamit.
Ha előadásról előadásra más térben játszol, nagyon kell koncentrálnod, sokkal előrébb kell gondolkodnod, lehet, hogy tíz-húsz méterrel többet kell megtenned, mint előző alkalommal, vagy hamarabb bejönnöd, hogy ott és akkor történhessen meg egy találkozás, amikor kell. Ez plusz játékot jelent, azt a tíz-húsz métert ki kell tölteni valamivel, és ilyenkor nagyon izgalmas dolgok tudnak születni.

- Körülbelül egy hete az Új színházban próbálod, Jirzsi Menzellel a Még egyszer hátulról című előadást. Milyen Menzellel, a híres filmrendezővel próbálni?

- Félek, hogy elég jó vagyok-e neki. Hihetetlenül felkészült, rettenetesen intelligens, nagyon finom ember olyan, mint a filmjei. Ahhoz képest, hogy hatvanhat éves elmúlt, rettenetesen friss, szellemileg is, fizikailag is. Abban nagyon kemény, hogy a szöveget pontosan kell tudni, minden próbára azt a részt, amit veszünk. Ez egy polgári dráma, töménytelen mennyiségű szöveggel.

- Jól kijöttök?

- Nem tudom, én végzem a feladatomat, megpróbálom megcsinálni, amit kér, de túl sokat nem beszélgettünk eddig.

- Szereted a darabot?

- Az a fontos, hogy az előadás milyen lesz, a többi nem érdekes. Van, amikor nagyon jó anyagból csodálatos előadás születik, és van, amikor semmilyen. Én úgy vagyok vele, hogy eleinte, amikor próbáljuk, nem nagyon szeretem az előadásokat, de mindig van egy pillanat, amikor megszeretem őket, mindegyiket, és onnantól kezdve végig szeretem, nem teszek különbséget.

- Az Új színházban nem csak játszol, hanem rendes tag vagy, még a fényképedet is kitették a falra. Hogy lehet egyszerre két társulathoz tartozni?

- Hát igen, aláírtam egy szerződést az Új színházban az egyeztetés miatt. De mondtam, hogy én hiába írok alá bármit, hogyha menni kell a Beregszásziakkal valahova, akkor menni kell, nincs mese, nem tehetem meg, hogy miattam ne játsszanak előadást.

- Az Új Színházban vendégnek érzed magad?

- Nekem itt könnyű szerepem van, nagyon jól érzem magam, de nem viszek felelősséget a vállamon. Beregszász az enyém, ide pedig eljövök lubickolni. De szerintem ők ezt tudják. Az otthoniak meg mindig heccelnek azzal, hogy én már nem is tartozom közéjük.

- Jövőre nem akarsz már ide szerződni. Miért?

- Lehet, hogy a már meglevő előadásokat játszani fogom, a Roberto Zuccot, a Bolha a fülbe -t, Az álszentek összeesküvését, meg amire most készülünk, de új szerepet nem vállalok. Ez a négy nekem nagyon megterhelő, egyfolytában ingázok, hajnali háromkor kell kelnem, ha otthonról jövök. Sok, érzem, hogy elfáradok. De bármi történhet. Én nem tervezgetek soha. Valahogy mindig burokban voltunk, az egész társulat. Ahová Attila megy, amit ő dönt, az nekem megfelel. Mindig megkérdez bennünket, de a döntéseket ő hozza. Ezalatt a tíz év alatt nem hozott soha hülye döntést. Mindig végiggondolta minden egyes lépését úgy, hogy ne csak neki, hanem elsősorban a színháznak legyen jó, és annak a több mint harminc családnak, akikért felelősséget érez. Nem tervezek, fölösleges. Majd ha jön a pillanat, akkor kell dönteni. Abból se csinálok nagy ügyet, ha egyszercsak át kell jönnünk Magyarországra, de abból se, ha ott maradunk.