Amióta New York sincs már olyan ellenőrizhetetlenül messze, meggyőzően kell ahhoz bűnösvárosozni, hogy elhiggyük; az alvilág egy manhattani szuvenírshop titkos helyiségében kezdődik, ahová a kínai kasszírnő balján nyíló rejtekajtón lehet bejutni. Az ilyen alvilágok utoljára P. Howardnál élték fénykorukat, de a Bunyó készítőinek szeme előtt vélhetően nem ő, hanem azok a legendás New York-filmek lebegtek, melyekből minden filmfőiskolás párás tekintettel idéz a büfében. Hitelességben kábé ide, a büféig jutunk, vagy az Empire Dinerig, ami kábé olyan, mintha egy magyar filmben a Gerbeaud-t mutogatnák, mint a munkásosztály kedvelt kiülősét. Ám ha csak ennyi lenne, de a keménykedésnek maguk a keménykedők adják a legnagyobb pofont; a népmesei legkisebb fiú, aki egy szál sporttáskával költözött fel a nagyvárosba, és a kispályás menedzseralkat, aki hamar felfedezi benne a született utcai harcost. A fiú nem ijed meg a saját árnyékától, de a városétól sem: "Engem ez a város nem ijeszt meg" - és összeszorított fogazattal edz (ez is amolyan New York-i dolog lehet) egy forgalomban lévő metrókocsiban. És jönnek a mecscsek, brooklyni templomban, a koreaiak márványtermében, harlemi sikátorban és egy manhattani penthouse-lakásban: közelharcot fényképezni ma már külön szakma (lásd Bourne-filmek), de erről mintha elmulasztották volna értesíteni az alkotókat. 'k persze esküsznek az autentikusságra, amit úgy kell elképzelni, mint két tizenévest Brooklyn feliratú pólóban a parkból, akik titokban napok óta fejlesztgetik a környék legmenőbb pacsizását.
