Dogmafilmről beszélünk. Jól ismerjük: a képkeret kézikamerás remegése, bevilágítatlan terek, natúr játékú színészek. Nagy meglepetés nem érheti a nézőt tehát akkor sem, ha Annette K. Olesen dán rendezőnő filmjére vált jegyet -egészen pontosan a 34. dogmafilmre - azóta már elkészült a harmincötödik is, csak hogy lássuk, nem áll meg a gépezet. A gépezet, amelynek magja, kiindulópontja, hiába a tízévnyi távlat, még mindig makacsul ott a szemünk előtt. A Bűnök gyártó cége nem meglepő módon az a Zentropa, amelyhez Lars von Triernek nem kevés köze van. Annak a Lars von Triernek, akiről mindenki tudja, mit is művelt 1995-ben Vinterberg barátjával karöltve, piros röpcéduláival, s azokon azzal a bizonyos Dogma-manifesztummal. Az a manifesztum, amely, ha nem is teremtett új-újhullámot, egy lehetséges irányt mindenesetre adott az évezred utolsó évtizedeinek stílusőrülete idején. (és most van vége alárendelt mondataimnak: Lars von Trier első és utolsó dogmafilmjét Idióták címmel régesrég leforgatta és vidáman fütyörészve evezett más vizekre további filmjeiben. Pont.)
A film tematikájában is igazi dogma: a társadalom szégyenei, rejtett bűnei sorakoznak fel szépen rendre egymás után. Már-már túl sok is a probléma ahhoz, hogy egyetlen filmbe beleférjen? A női fegyházba Anna lelkészként kerül. A beilleszkedés nehézségeit nem egyedül tapasztalja meg: Kate, egy furcsa fiatal lány egyre erőteljesebben kerül a látóterébe. Kate furcsasága rabtársai szerint természetfeletti képességeiben nyilvánul meg. És még valamiben: Kate ex-drogosként hagyta meghalni kisgyermekét. Mindez bőven elegendő lenne egy alapkonfliktushoz, ám Anna karakterére is bonyodalmak várnak. Sorsa furcsa párhuzama és egyszerre ellentéte lesz a rab lányénak: teherbe esik, ám kiderül, hogy a gyermek esetleg fogyatékkal jöhet a világra. Döntéshelyzetbe kerül.
Annette K. Olesen filmje stilisztikai szempontból immár bejáratott, biztonságos talapzaton áll. Mindez korántsem volt elmondható a mozgalomról egy évtizeddel korábban: lázadó gesztusa volt a lényege: a marketinghullámok alatt a Dogma is mainstreammé szelídült. A gépezet működik, a pecsét lecsap, s a film, amelyikre rákerül a Dogma 95 billogja, talán már biztonságban is érezheti további sorsát. Egyelőre. Már ami a nézőtereket illeti. És ez így van jól.
