Hogyan mesélhet egy szomorú szerelmes film emberi történeteket, ha a rendezőt egyik karaktere sem érdekli? Az egyik lenépszerűbb, japán regényíró, Murakami Haruki talán legjobb regényéből készült mindenképpen érzelmes, de leginkább elnagyolt és felszínes film Norvég erdő címmel.
"Létezik az a pillanat, amikor az ember megtehet valamit, és övé lehet a boldogság, ez a pillanat eltarthat néhány napig, olykor néhány hétig, legfeljebb néhány hónapig, de csak egyszer, egyetlenegyszer fordul elő, és ha az ember később vissza szeretne térni ehhez a pillanathoz, az egyszerűen lehetetlen, nincs már helye a lelkesedésnek, a hitnek és a bizalomnak, marad a csendes beletörődés, a kölcsönös, szomorú szánalom, a haszontalan, de biztos tudás, hogy valami megtörténhetett, létrejöhetett volna, de egyszerűen méltatlannak bizonyultunk az adományra" - ez az idézet szerepel a francia író, Michel Houellebecq új kötetének, A térkép és a tájnak a hátán. Valami ilyesmit akart mondani a Norvég erdő rendezője is, nagyon akar beszélni a szerelemről, magányról, a másikról, de valamiért nem tud. Annak ellenére, hogy az eredeti regény még tudott.
Valahogy mindig minden a szerelemről és a szomorúságról szól Murakaminál, akinek minden regényét átszövi az európai és a popkultúra, hogy az író által kiemelt elemek segítségével fogalmazzák meg a regényei főszereplői, kik is ők valójában. Most a Norvegian Wood című Beatles-dal a legfontosabb. A szitárra írt számtól kölcsönzött Norvég erdő egy jó, olvasmányos, magával ragadó, de a szerelemről szomorúan mesélő regény, ezért is lett felfoghatatlanul népszerű Japánban. Egyszerűen a szomorúságra inkább vagyunk hangolva, mint a szerelemre.
Van három barát, két fiú és egy lány, de az egyik fiú még a főcím környékén öngyilkos lesz. Ott marad tehát a szép Naoko és az irodalmat tanuló Watanabe kiszakítottan a hatvanas évek politikailag terhelt időszakában. Találkozgatnak, sőt egyszer még le is fekszenek egymással. Csendes, barátjuk halálának elhallgatására épülő, épp ezért törékenysége miatt mély kapcsolatuk összezavarodik, amikor Naoko lelép a hegyek közé feldolgozni a feldolgozhatatlant. Watanabe közben az egyetemen az egyre fiktívebb lány után vágyakozik, párhuzamosan pedig új lánnyal ismerkedik meg. Ez a több szereplős kapcsolati modell lesz az, amit működtetni kell a filmben a rendezőnek úgy, hogy valódi karaktereket épít fel.
Lassan hömpölygő film a Norvég erdő, nem is igazán jó. Vannak szereplőink, akik harcolnak saját érzéseikkel, de nem lesznek hihető, valóságos karakterek, mindenki megmarad egyszerű, kiszínezetlen vázlatnak. A regény elbeszélésében ez a lassú, visszatekintő elbeszélésmód működik, szerepet kap a nyelv, ami megteremti a szereplőket, a tájat és az érzelmeket, míg a filmnél pont ennek a helyébe nem lép semmi. Jól és közepesen jól összerakott jelenetek sora után sem érezni, hogy beszippantana a film, mert a rendezőt egyszerűen nem érdekli egyik főszereplője sem. Pedig téma az lenne. Naoko tudja, hogy barátja halálával valami elveszett. Watanabe felelősséget érez a lány iránt. A szerelem tuti jele a szenvedés.
A testiség és a szexualitás elfojtása Naoko és Watanabe kapcsolatának különös, folyamatos feszültséget hozó alapja. Naoko bevallja, hogy a halott barátjába nagyon szerelmes volt, de mivel nem nedvesedett rendesen, ezért nem volt szex. Ez a mondat meghökkentő: a szerelmet ritkán értelmezik a szexuális aktus felől, mégis üt a példa. Watanabéval találkozva például nedvesedik.
Szóval van a pillanat, van a boldogság, és tudja mindenki, hogy képtelen megragadni. Erről szól a regény, a film is, csak sokkal ügyetlenebbül. Tessék inkább olvasni!
