A Családban marad életre kelti Murphy örök törvényét: ami elromolhat, az el is romlik. És útnak indít egy újabb bölcsességet: ne házasodj, ha bolond a családod!
Björk óta tudjuk, az izlandiak nem teljesen normálisak. Persze milyenek is lehetnének, ha olyan helyen élnek, ahol fél évig éjszaka, fél évig meg nappal van. Ebbe mindenki beleőrülne - de aki látott már északi filmeket, tudja, hogy arrafelé még az őrület is hűvösebb, mint a mediterrán tájakon.
A Családban marad esetében például szinte már kimérten bolond minden szereplő, ezért senki ne számítson arra, hogy székről legurulós röhögés várja. Az egyre sűrűsödő kínos jelenetek inkább felszisszenéseket és feszengő mosolyokat váltanak ki.
Persze kétségkívül vicces az a helyzet, hogy a vőlegény (Björn Hlynur Haraldsson) és a menyasszony (Nanna Kristín Magnúsdóttir) családja külön buszon indulnak el egy vidéki templomba az esküvőre, és egymással walkie-talkie-n tartják a kapcsolatot. Az meg még inkább, hogy a vőlegény klausztrofóbiája miatt nem a nyílegyenesen vezető alagúton át, hanem kerülővel haladnak a cél felé, amiről egyre inkább kiderül, hogy senki sem tudja, merre van. A pap által megadott paraméterek ugyanis nem bizonyulnak elegendőek, mivel úgy látszik Izlandon minden templom fehér és piros teteje van.
A fjordok között kacskaringázó buszokon az elveszettség érzése minden családtagból és családi barátból kihozza mélyen bugyborékoló sérelmeit és elfojtott vágyait. A békés násznépből lassan becketti színtársulat válik, vásárlásmániás nagyival, alkoholista papival, comingoutoló nagybácsival, részeg pappal, na meg útszéli verekedésekkel, újraélesztéssel és mindennel, ami szükségeltetik egy igazán vidám lagzihoz.
A Családban marad felépítése meglehetősen hasonlít a dán Születésnaphoz, és nem véletlenül, ugyanis az elsőfilmes rendező Valdís Óskarsdóttir volt a vágója. Ez a mozi azonban a kézikamerás felvételeken, a helyszínen rögzített hangon és a remek színészvezetésen kívül szerencsére semmi másban nem hasonlít a kifulladt Dogma-irányzathoz.
A különleges hangulatú road movie legnagyobb érdeme éppen ez utóbbiban van. A színészek annyira egyszerűen hozzák a hétköznapi embert, hogy gyakran olyan érzésünk van, mintha dokfilmet néznénk. Az izlandi Szigeti veszedelem így nálam 8/10-et ér.
