A Féktelenül sikere után újra összeeresztették Keanu Reeveset és Sandra Bullockot, ám a vibrálás, ami először működött, mostanra kimerült. Hollywoodot kiborgok lakják.
Az év legbugyutább romantikus filmjében a szerelmeseket nem egy zord apa, nem az anyagi különbségek és nem is a bőrszín választja el egymástól, hanem az idő.
Az idő rövid története
Alex (Keanu Reeves) és Kate (Sandra Bullock) ugyanabban a tóparti házban él(t), csak két időben, 2004-ben és 2006-ban. Az időkapuként üzemelő postaládán keresztül leveleznek és szeretnek egymásba. Csak egyszer találkoznak élőben, egy tér-időgörbítésnek is beillő szülinapi buliban, aztán marad a kínzó álmodozás.
Lehetetlen helyzet, lehetetlen történet. Ha már időutazás, miért csak két év? Miért nem húsz, kétszáz - vagy milyen vicces is lenne -, kétezer? Így viszont egyáltalán nem érdekes, két év se történelmi, se emberi léptékkel nem nagy különbség. A divat, az építészet, a szokások ugyanazok. Így aztán néha követni is nehéz, hogy akkor most 2004-ben vagy 2006-ban vagyunk-e.
A szerelem határtalan?
Alex 2004-ben üldözi Kate-et, aki nagy kegyesen hol megvárja őt két évvel később, hol dobja. Hollywoodi filmként csak azoknak kérdés, hogy vajon téren és időn áthatolva a sok-sok levelezés és képzeletbeli randi után összejönnek-e, akiknek ez a film készült.
Különben is, hogy lehet beleszeretni valakibe, akinek csak a kézírását ismerjük? Ilyenről utoljára a szocializmus békés iskolás éveiben az Ifjúsági Magazinban olvastunk, a 16 éves Andi címlapsztori lett, miután a kényszerűnek induló szovjetunióbeli levelezés után a valóságban is a Bajkál-tónál telepedett le.
A kiborg és a szellem
Sandra Bullock 15 éve ugyanúgy néz ki és ugyanúgy viselkedik minden filmjében. A Ház a tónálban néha beúszik, mint Beépített szépség vagy mint Átkozott boszorka. Ennek nem lehet magyarázata sem a botox, sem a Prozac, csak az, hogy igazából nem is létezik. Sandra Bullock csak egy kiborg vagy egy 3D program, amit akkor vesznek elő, ha kell egy szép nő, de nem fér a büdzsébe a sokkal tehetségesebb és természetesebb Penélope Cruz.
De ebben a filmben Keanu Reeves-szel sem stimmel valami. Azt azért nem mondanánk, hogy nem létezik - félünk a tinilányok terrorjától -, de az biztos, a Mátrix Neója meghízott, megöregedett és elfáradt. Csak néha-néha ereszt meg egy varázslatos mosolyt, a maradék száz percben viszont olyan, mintha ott sem lenne. Persze lehet, hogy csak amiatt tűnik úgy, mintha szellem lenne, mert ez egy misztikus film.
Az álomgyár a Távol-Keletre költözött
Ha a film dramaturgiai fogyatékosságai ellenére a színészek élvezhetőek lennének, nem lenne nagy baj, láttunk és szerettünk már ilyet, de ők ketten tragikusak. Nem szerelmes párra, hanem egymás mellé montírozott beszélő robotokra hasonlítanak. Valami eltűnt a Féktelenülből és nem maradt a helyén más, csak kérdőjel.
Például az, hogy a csupa üveg, gyönyörű tóparti ház bemutatásán kívül miért kellett ezt a filmet megcsinálni? Állítólag az eredetije (Hyun-seung Lee: Il Mare) sokkal jobb. Igaz azt, a filmművészet új hazájában, Dél-Koreában készítették, és nem a régen kimerült álomgyárban. Valaki szóljon az Odeonnak, hogy adja ki.
