Janisch Attila filmszemle-díjas filmje borzongást és misztikát ígér, már ha képesek vagyunk ébren maradni.
Ócska bicikli suhan a zöld dombok közt, szél susog a nádasban, két ember monoton hangon beszélget egy lerobbant csűrben, majd a zene váratlanul erőre kap, a kamera a főszereplő tágra nyílt szemeire közelít, és vészjósló zörejek kíséretében megkerüli az alakot, hogy mi is megpillanthassuk a rettenetes titkot: egy apró csigaházat, egy ottfelejtett biciklit, vagy jobb esetben egy megnyúzott bárányfejet.
Titok a dombok mögött
Ha nem ülünk egyenes derékkal a moziban, ha nem végzünk fejkörző gyakorlatokat a terem sötétjében, ha nem rágcsálunk koffeintablettákat, vagy nem stimuláljuk az idegrendszerünket vastag kötőtűkkel, akkor jó eséllyel csak ennyit értünk meg Janisch Attila Másnap című, amúgy fesztiválnyertes filmjéből. A Hosszú alkony rendezője ugyanis ezúttal is lassú, misztikus balladát forgatott, ráadásul most még az idősíkokat is alaposan összekuszálta, hogy csak akkor érthessük meg a történetet, ha feszülten figyelünk, ráadásul, még jegyzetelünk is.
Ennek ellenére érdemes végigülni a Másnapot, hiszen sötét titokkal van átitatva a film minden képkockája, és az időben ide-oda imbolygó történet végül váratlan, vagy legalábbis meglepő végkifejletbe torkollik.
A történet elején, vagyis a film harmincadik perce körül egy fényképész érkezik a gyéren lakott vidékre, hogy megkeresse a tanyát, amit egy távoli rokonától örökölt. Útja során mindenki gyanakodva, mogorván fogadja, később pedig egy lányról faggatják, akit előző nap gyilkoltak meg brutális kegyetlenséggel.
Janisch a városi fényképész utazásait gyönyörűen komponált képekben tárja elénk, minden beállítást gondosan megszerkeszt, nincsenek a dialógusnak alárendelt unalmas jelenetek, így egy idő után az lehet az érzésünk, hogy a rendező, ha kellett hegyeket és folyókat pakolt arrébb, hogy minden képkockán kijöjjön az aranymetszés.
Mindezt a zörejeket, és a szél suttogását is magába olvasztó zene még jobban felerősíti, így a film legjobb pillanataiban a sejtelmesség és a misztika betölti az egész mozitermet.
Szürke sejtelem
Sajnos Janisch már megint elfeledkezett a feszültségteremtés egyik legfontosabb szabályáról, miszerint a gondosan felépített sejtelmességet néha meg kell törni, egyébként a nézők egy idő után már csak unottan legyintenek az újabb rémisztő előjelekre, és a zene hirtelen hangnemváltásaira, és inkább a popcornos bödön mélyén keresik az izgalmakat. A Másnap azonban végig egyetlen hangnemben beszél hozzánk, sehol egy apró poén vagy könnyed jelenet, aminél elidőzhetnénk és kifújhatnánk egy picit magunk a nagy borzongásban.
A film első órája után ezért úgy érezzük magunkat, mint az a szerencsétlen, aki beválasztottak az Arany János balladamondó verseny előzsűrijébe, rezignált nyugalommal fogadjuk az újabb feszültségteremtő elemeket, és valószínűleg már az sem hozna lázba minket, ha az amúgy zseniálisan játszó Gáspár Tibor egyszer csak elbiciklizne Godzilla vagy éppen Király B. Izabella mellett.
Ennek ellenére a szép képek, a jó színészi játék, és az összekuszálódott idősíkok elég izgalmat kínálnak a film majdnem két órája alatt, csak hát a mozi sötétjéből előtámolyogva úgy érezzük majd magunkat, mint akit fejbe vágtak egy Tarr Béla összes filmjét tartalmazó celluloidtekerccsel.
