Túlfinomult öltözködés, affektáló hanghordozás, gyógyíthatatlan narcizmus, gyilkos szarkazmus, gátlástalan törtetés. Nem épp a legszimpatikusabb oldaláról ismerjük meg a huszadik századi amerikai irodalom klasszikusát, Truman Capotet. Az állítólag kétszáztizenötös IQ-val virgonckodó, szexuális preferenciáit nyíltan vállaló író legalább olyan hangsúlyt fektetett a körítésre, mint magára az irodalomra; öndefiníciójához nélkülözhetetlenek híres ismerősei, akiket keresetten laza eleganciával csak a keresztnevükön szőtt bele anekdotáiba (Marilyn, Tennessee, Humphrey stb.); könyvborítóin előszeretettel pózolt s a többi. Voltaképpen meglepő, hogy ő jegyzi a tényirodalom egyik jelentős művét, a kansasi farmercsalád brutális lemészárlását elbeszélő Hidegvérrel című regényt.
Miller korrekt, iparos mozija nem a szokványos, bölcsőtől a koporsóig tartó biopic. Nem láthatjuk a kis Trumant rugdalózóban, első gimnazista élményeitől is megkímél - sértő vagy sem, lefokozza a Hidegvérrel alkotójává: a kérdés, hogy a személye vagy pedig a regénye a valódi főszereplő.
Már az első kockák ezt a dilemmát pedzik - Kansasben járunk, a vérbe fagyott Clutter családot épp megtalálják, a nyomozás beindul, a helyiek páni félelmükben kulcsra zárják az ajtókat. A New Yorker újságírója, az Álom luxuskivitelben babérjain pihenő Truman Capote (Philip Seymour Hoffman) jó szimattal csap le a hírre; kollégájával és gyerekkori jó barátjával, a Ne bántsátok a feketerigót! írójával, Harper Lee-vel (Catherine Keener) a helyszínre utazik, ahol konstatálja, hogy igazi aranybányára bukkant, a történet egy regényt is megér.
A mozi a fogantatásától a mű megszületéséig tart. A kispapa nehezen viseli terhét: hisztérikus, érzelmei túláradnak, minél mélyebbre ássa magát az anyagba, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a választott forma, a dokumentarizmus megköveteli, hogy addig ne tegye ki a pontot a végére, amíg nincs ítélet.
Lévén, hogy hősünk kizárólag csak a regénye iránt érez felelős-séget, még attól sem riad vissza, hogy manipulálja a valóságot - az előzetesben ülő egyik gyilkossal, Perry Smithszel (Clifton Collins Jr.) már-már barátinak (szerelminek?) mondható a kapcsolata, állja az ügyvédi költségeket, de mikor minden szükséges információt begyűjtött, egyszerűen továbbáll. Ám hiába hiszi, hogy a lelkiismeretét büntetlenül zárójelbe teheti - a realitás hat a fikcióra, a fikció az írójára, aki, bármennyire nem akarja, végül szembe kell hogy nézzen az általa is generált következményekkel.
Miller filmje a művész és az ember közötti különbséget piszkálgatja. Tanulsága banális: az emberség nem elengedhetetlen feltétele a remekműnek.
