Német, elsőfilmes, magával ragadó, őszinte, generációs, gyöngyszem… ezek talán a legfontosabb jelzői Jan Ole Gerster Oh Boy című filmjének, amivel a Szemrevaló Filmfesztivál idén megnyitotta kapuit. Tökéletes választás volt, hiszen minden benne van, amivel a nézőket vissza lehet csábítani a további vetítésekre.
Ha csak az alaptörténetet vesszük, semmi újra nem számíthatnánk: egy kallódó huszonéves, az egyetemet félbehagyó fiútól, Niko Fischertől (Tom Schilling) apja megvonja az anyagi támogatást (joggal), majd ezt követően egy napon keresztül figyeljük ahogy kószál Berlin különböző részein, különböző emberekkel találkozik, és sorra éli meg a hétköznapi, mégis különleges élményeket. A semmitmondónak tűnő sztori messze túlmutat önmagán, a kis részletekből egy valós képet kapunk a jelenlegi nagyvárosi fiatalok életéről, önmagunk kereséséről.
A legszebb az egészben az, ahogyan a rendező bemutatja az Y generáció mindennapos problémáit, főként a „felnőtt” életbe való belépés nehézségeit. Niko hiába értelmes, jó kiállású és barátságos személyiség, a munkakeresés, a saját lábra állás – generációja problémáinak általános tüneteként – mégsem sikerül. De nem csak nála tapasztalható ez, pedig esetében még egyfajta mentsége is van rá (apja gazdagsága és eddigi folyamatos támogatása), hanem mindazoknál, akikkel összekeveredik a nap során. A film képet ad a kallódó művészek életéről is, hiszen Niko legjobb barátja (Marc Hosemann) egykor ígéretes színészpalántaként elhajtotta a lehetőségeket, mondván azok nem elég jók hozzá, míg végül a munkanélküli, szerepért kuncsorgó színészek sorába állt be. Ráadásul felbukkan egy régi osztálytársnő (Katharina Schüttler) is, aki a párválasztási nehézségek megtestesítője, az önbizalomhiány és kétségbeesés mintapéldánya.
Az Oh boy igen nagy erénye, hogy sikerült ezen generáció problémái mellett megmutatni az idősebb korosztályokat felemésztő kérdéseket is. Niko új szomszédja (Justus von Dohnányi) például egy középkorú férfi, aki tönkrement házassága miatt sínylődik. No, nem úgy, hogy próbálja visszaszerezni feleségét, hiszen még csak el sem váltak. Mindössze élnek egymás mellett: a nő a konyhában főz, a férfi pedig a pincében nézi a focit, és várja, hogy valami csoda folytán rendbe jöjjön az élete. Mindezek mellett pedig még a régi, nagy történelmi traumákra is jut ideje a filmnek, hiszen megismerünk egy öregembert (akit a német sztárszínész, Michael Gwisdek alakít), aki egy kocsmában ücsörögve idézi fel gyermekkora fordulópontjait, a berlini könyvégetést és annak következményeit.
A sok és igen eltérő szintet, problémát sikerült nem tolakodóan, nem kényszeredetten bemutatni. A film hihetetlen őszinteséggel és egyszerű szépséggel mutatja be mindezt, egyetlen fiú köré építve, aki egész nap csak egy kávét szeretne inni (hiába), aki egész nap csak bóklászik céltalanul. Ez a film valóban bemutatja a kortárs Berlin mindennapi problémáit, nem úgy, mint az ebből a célból készülő Berlin Tag und Nacht című szenny-álreality-show (tudjátok, aminek mintájára idehaza is hasonló retteneteket gyártanak). Persze van benne túlzás, szelektálás, a kép nem lehet teljes másfél óra alatt, de az Oh boy a maga nemében egy közel hibátlan alkotás, ami hiba van benne, az az elsőfilmes rendező szárnypróbálgatásainak tudható be.
