Ian Curtis, a Joy Division egykori énekese idén júliusban lett volna 52 éves - kevesen tudnák őt elképzelni középkorúnak. Nem is volt esélye: több mint huszonnyolc éve halott, élete, tragédiája, öngyilkossága azóta foglalkoztatja szeretteit, s nem csekély számú rajongóját. Közéjük tartozik Anton Corbijn holland fotográfus és kliprendező, aki karrierje kezdetén ismerkedett meg Curtisszel és zenésztársaival - fotósorozatot készített róluk az NME-be. S éppen Curtis kínálta az ürügyet ahhoz, hogy a vele csaknem egykorú Corbijn elkészítse első játékfilmjét. Nyugodtan előreszaladhatunk: megérte ennyit várni - neki és nekünk is. A Control egy mértéktartóan kivitelezett, egyszerre tárgyilagos és megindító film - debütálásként több mint elégséges. Tulajdonképpen korrekt kis életrajzi mozi, amelyben - elvégre hősünk mégis rocksztár - fontos szerepet kap a zene. Ám Corbijn kifejezetten visszafogott szerepet szán a Joy Division hipnotikus, lenyűgöző és a maga szomorúságában is magával ragadó zenéjének (felőlem azért adagolhatott volna egy kicsivel nagyobb dózis muzsikát). De amit kapunk, az legalább üt: a Curtist alakító Sam Riley és társai tökéletesen betanulták a számokat, minden taktust ők játszanak, mondhatni tökéletesen. S ha már Riley-nál tartunk: a korábban teljesen ismeretlen amatőr színész ezzel úgyszólván befutott: nemcsak Curtis legendás színpadi mozgását adja vissza, de azon kívül is hiteles és szuggesztív (már ha ez egy alapvetően melankolikus figura esetén elmondható). Amúgy a Curtis-história igazi negatív karrierregény, ahol a kórtörténet (az énekes egyre súlyosbodó epilepsziája) és a magánéleti bonyodalmak (korán házasodik, s azután nem bír dönteni feleség és szerető között) rendesen keresztbe ütik a szépen bontakozó popzenei karriert. A sorsverte, sötét karizmájú popsztárnak az önpusztítás hagyományos formáira sincs szüksége. Nem a közhelyes rock and roll életforma tereli a vesztőhelyül szolgáló fregoli felé - pont a sikerrel kecsegtető amerikai turné kezdetének reggelén. Pusztán a félrekezelt nyavalyatörés, a benne lappangó szorongás és más mentális kórságok, a feloldhatatlannak tűnő magánéleti csapdák meg úgy általában a filmen is átütő, világméretű szomorúság, amelynek emblémája és legpregnánsabb kifejezője éppen a Joy Division muzsikája.
Corbijn csak egymás mellé rakja a tényeket, amelyek egyébként is (többek között az özvegy és társproducer Deborah életrajzi könyvéből) tudhatók, és ránk, a fantáziánkra bízza a kirakós játékot. A képek minden kétséget kizáróan gyönyörűek: a Corbijn-videókból már ismert metódus, a színes anyagra felvett képi világ "visszafeketefehérítése" korántsem valami manír. A finomra rajzolt kontrasztok, a sokszor inkább körvonal nélküli puhaságot, máskor sértő élességet vagy szimplán sivárságot sugalló képek minden verbális narrációnál szebben mesélik el a történetet - a zenével és a színészi játékkal párhuzamos, de hasonlóan erős szólamot képezve.
