Jordan Vogt-Roberts, amerikai filmrendező első nagyjátékfilmje, amelyet a 2013-as Sundance Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíjára jelöltek, vérbeli coming-of-age film. Kamasz fiúk első szárnypróbálgatásairól és szülőktől való függetlenedési vágyáról mesél. Elandalító és szívet melengető, mint egy kedves dallam.
Az úgynevezett coming-of-age történetek főhősei a legtöbb esetben tini korban lévő fiúk, akik a cselekményben a felnőtté válás rögös útjára lépnek, és ha a film végére nem is mondhatjuk el róluk, hogy immáron bölcsek és érettek, mindenképpen olyan élményekkel gazdagodnak, amelyek elindítják őket a szabadsággal, de egyúttal felelősségvállalással is járó nagykorúság felé. Aktuális hőseink, Joe (Nick Robinson) és Patrick (Gabriel Basso), menekülnek otthonról: előbbi megkeseredett, intoleráns, érzéketlenül viselkedő édesapjától, utóbbi pedig minden lépését figyelő, kezeit gúzsba kötő, fullasztóan gondoskodó szüleitől. Melléjük szegődik a történetben egy fura csodabogár is, és elhatározzák, megszöknek a vad természetbe, ahol egy saját faház építésébe kezdenek.
A nyár királyai alapötlete a társadalomból kivonuló, saját törvényeik szerint élő fiúkról nem feltétlenül eredeti, de a rendező kézben tartja az anyagot, és talán csak egy, bár a cselekmény szempontjából lényeges történetszálat tekintve válik kissé szájbarágóssá. A barátok közé beférkőző és kapcsolatukat veszélyeztető csábító nő a konfliktusok alapesete, nagyon népszerű és agyonjáratott elbeszélői fogás. Persze sablon ide vagy oda, az első szerelemi csalódás, vagy az igaz barátság próbája valóban együtt járnak a felnőtté válással. A probléma inkább azzal van, hogy ezt a kérdéskört túlságosan közhelyesen, számtalan filmben visszaköszönő formában teszi. A női karakter kidolgozására pedig feltehetőleg nem sok energiát fektettek: nemhogy egysíkú, de kifejezetten idegesítő figura, amin a lányt alakító színésznőcske ügyetlen, kiforratlan alakítása sem segít. Holott van precedens érdekes női személyiségre tini filmekben is. Legjobb példa erre Wes Anderson legutóbbi, Holdfény királyság című filmjének Suzyja, akinek rejtelmes és izgalmas lénye kifejezetten üdítően hat. Jóllehet azt is el kell ismerni, hogy Andersonnál a fiatal lány nemcsak egy aprócska összetevő, egy kötelező vitaforrás, hanem a főhős fiúval egyenrangú kulcsfigura. Szintén könnyen elcsépeltté válhat a srácok kibékülésének momentuma, ez azonban finoman és sokkal eredetibben van érzékeltetve, mellőzve minden szokásos, semmitmondó és szentimentalista párbeszédet.
A film legerősebb jelenetei a montázsszekvenciák, amelyekből léleksimogató gondtalanság hangulata árad. Ezt a csodás életérzést segítik elő a jól megválasztott zenék, az egyes beállításokban Az élet fájára (Terrence Malick) hajazó gyönyörű természeti képek és maguk a fiúk, akik bár az egész filmben jól hozzák saját karakterüket, mégis ezekben a jelenetekben a leghitelesebbek. Mintha nem is szerepet játszanának, csak léteznének, tennék, amit amúgy is tennének egy ilyen felszabadult lelkiállapotban, valaki pedig pont ott van egy kamerával, hogy lefilmezze őket. A szereplőválasztáson mindig nagyon sok múlik, ugyanis egy szerethető arc, egy megnyerő színészi alakítás egyedül elvihet a vállán, és megmenthet egy nem olyan jó filmet. A nyár királyai jobb annál, hogy erre a mankóra legyen szüksége, de tény, hogy a főhőst alakító, eddig leginkább televíziós sorozatokban feltűnő Nick Robinsonnak elvitathatatlan szerepe van abban, hogy hat a történet.
Vicces és szerethető, igazi feel-good movie, ami ugyan nem üt szöget a fejedbe, nem fészkeli bele magát napokra az agyadba, de erősen ajánlott mindenkinek, aki éppen kamaszéveiben jár, vagy már nem, de szívesen nosztalgiázik róla, sőt annak is, aki egyszerűen csak hiányolja a nyarat.
