Tegyük fel, két út van előttünk, melyiken induljunk?

1. Mindenki mentse, ami menthető! Az amerikaiak már a spájzban vannak, ám nem Doxa karórát keresnek, de visznek mindent, amiből filmet lehet csinálni, regényt, naiv festményt, végrendeletet, de legelsősorban is: filmet. Bár cáfolták többfelől, én mégis biztos vagyok benne, hogy csak a nyár beköszöntére várnak, hogy az első magyar alapanyagból forgatni kezdjék a Nyári örömeink Krétán című filmet, melynek eredetijét Kovács Ferenc (rendező és operatőr), Kovácsné Hajnika (forgatókönyvíró) készítették a Jorgosz Travel támogatásával, főszerepben Kovács Timi és Zsolt.

2. Mondjuk egy klasszikus regény filmes adaptációja lehet akkor is áldásos, ha a celluloidra applikálás során nem jön létre egy új, szuverén műalkotás, de a végtermék arra feltétlenül megfelel, hogy mozizók ezreiben keltse föl az eddig sajnálatosan szunnyadozó érdeklődést Lermontov korai epikájának irányába. Nincs ez másként akkor sem, ha egy jobb sorsra érdemes, ám globális mércékkel mérve csekély közönségvonzatot hordozó európai filmmunkát csinálnak meg újra - és rendesen - Hollywoodban.

És lássuk be: mi is Al Pacino és Robin Williams soros nekiveselkedésére váltunk jegyet. Érdekes-e egyáltalán, hogy egy öt évvel ezelőtti norvég bohócfesztivál (Insomnia, 1997, rendezte: Erik Skjoldberg, főszereplő: Stellan Skarsgard) szelleme, hangulata mennyire van jelen és milyen többlettartalmat hordoz egy mai ami moziban? Nem mindegy? Ám ezúttal - kétségtelen tény - "jobban oda lett figyelve", ami így ránézésre jelenthet jót is, roszszat is, mindenesetre nem tipikus. Ám éppen emiatt: a végtermék csalódást keltő. Ha e csalódottság okát firtatjuk, érdekes dolgokra bukkanunk. Itt van mindjárt a gyötrő kérdéstömeg: ki a rendező? Mi a dolga? Mit tehet a filmért? Meddig terjed a jogosítványa? A 2002-es Álmatlanság környezetéből szembeötlően kiemelkedő rendezés Christopher Nolan (Memento) munkája. Tényleg oda van téve a darab. Csak van három gyenge láncszem benne. Al Pacino, Robin Williams és a forgatókönyv.

A helyszín Alaszka, ott mindig hideg van, két belügyi dolgozó (rendőr) érkezik a napfényes Los Angelesből (mér pont onnan, hacsak nem azért, mert ott mindig meleg van), hogy felderítsen egy gyilkosságot: valaki tíz perc kemény munkával agyonvert egy bakfist. Az az igazság, hogy L. A.-ban Al lába alatt égett a talaj, mert egy film előtti ügyében maga csinált bizonyítékot, különben megúszta volna egy gyerekgyilkos. Ez persze csak fokozatosan derül ki. Hogyan derül ki valami fokozatosan egy hollywoodi filmben? Biztos, hogy először a forgatókönyvírókat kéne annak összehívni egy jó kis "elbeszélgetésre", aki azt szeretné, hogy valami megváltozzon az amerikai filmgyártás termékeiben. De tegyük a szívünkre a kezünket: valóban akarjuk-e, hogy holnaptól másról szóljanak a mainstream milliós költségvetésű produkciói. Én speciel bírnám, de gondolom, ez rétegóhaj. Nincsen olyan fenyő északon, amiből Hollywood írónépsége semmi perc alatt ne bírna automata öblítővel felszerelt fogpiszkálót faragni. Most az lesz a remek fehér éjszakás, álmatlanul töltött éjszakás, lidérces éjszakás sztoriból, hogy a tipikus, koszos körmű amerikai zsaru (a cop vagy ki) megmenti a világnak és bájos famulusának az igazságot. Megmenti az mindentől, mindenkitől, ártatlantól és ártótól, ha kell, saját magától is, kerül, amibe kerül. És az ár magas, a játék nem babra megy, csak már nagyon unalmas, még Al Pacino elővezetésében is. Sőt így unalmas igazán, az általa megformált csávó olyan, mint Vincent Hanna a Szemtől szemben című nagyszabású blöffben, csak itt épp álmatlanság gyötri, akkor meg már a fene emlékszik, mi baja volt. Persze, ha utoljára Frank Serpicóként formált jól rendőrt, Al Pacinót akkor is simán el lehet nézni két óra hosszáig, nincs abban hiba: a manírjai is verik a konkurenciát, de a film egészének vizsgálatakor ez nem hivatkozási alap.

További jó hír, hogy Robin Williams nyakig van egy merész szerepkörváltásban, nem irigylem. A nagy nevettető piszkos kis gyilkos szeretne lenni, bár Norman Bates szerepköréért amúgy impozáns a tolongás. Elég az hozzá, a moziban ment egy előzetes a Sötétkamra (One Hour Photo) című filmből, a cudar Robin abban aztán... talán abban, ebben csak vágja a keserves pofákat, amiből arra kéne következtetni, hogy egy sikertelenségébe beleőrült nyomorultat látunk, de sokkal nehezebb lenne, ha a többi szereplő nem fecsegné ezt ki többször is, hogy értsük.

Az meg milyen, hogy az Álmatlanság aludni képtelen főhősét, aki egy Nightmute nevű alaszkai sárfészekben kenykődik, úgy hívják, hogy Dormer? Will Dormer. Beszélő a neve.

Mindezzel együtt Nolan végig (még az ostoba farokban is) példásan stílben tartja dolgozatát, s ha a könyve engedi, valódi feszültségkeltésre is képes, ami manapság szinte kiveszett a mozikból. Úgy mutat egy vezetés közbeni elalvást, hogy az ember megfogadja: álmosan soha többet, s produkál egy olyan fogócskát a folyón leúszó rönkökön, hogy eláll a lélegzetünk. Még sokra viszi. És jó nekünk is: hosszú idő óta az első olyan álomgyári termék, amely vitathatatlan (mondtam: rendezői) erényeket csillogtat.