Bocsánatos "bűn", ha egy nemzet filmgyártásában téli álmot alvó mítoszok fel-felébrednek. Jobban mondva, fel-felébreszti őket egy-egy ambiciózus filmkészítő. Ambíciója nem lebecsülendő: nézhető-szerethető formába önteni egy saját mitológiát, még az sem baj, ha mindez a Gyűrűk ura képtechnikai trendjének áldozatává válik. Mégis, születik valami saját, ami elvarázsol. Az azonban már kevésbé megbocsátható, ha mindez a nézhetetlenség kategóriája felé közelítő művé válik.
A fantasy pedig talán nem is olyan nehéz műfaj. A mese könnyen elsodorja nézőjét, legyen akár felnőtt, akár gyerek, észre sem vesszük, de máris szétbogozhatatlan szálak fűznek bennünket a főhős(ök)höz, akinek, vagy akiknek szürreális utat kell végigjárniuk, éggel-földdel, emberivel és emberfelettivel megküzdve. Van itt főhős, hősnő is, égi, földi is, mégsem történik meg a csoda. Nincs elsodortatás, állunk egy helyben, illetve ülünk, székünkhöz szögezve, de ebben az esetben nem az ámulattól, hanem a hitetlenkedéstől. "Hogy mi van?" - ez a velős kérdés fogalmazódik meg az ágáló nézőben.
Pedig a legenda gyönyörű. Kína szecsuáni tartományában emelkedik egy hegylánc, Zu a neve. Zu tündérek, szellemek lakhelye. Azon halhatatlanok története köthető ide, akik kardjukon lovagolva szelik a levegőt, akik tökéletesre igyekszenek csiszolni harci tudományaikat, életüket az Univerzum kutatásával töltik - hogy ez utóbbi tevékenység mit takar, arról nem tudunk meg sokkal többet a filmből sem. Az egyik szekta vezetője, a több száz éves halhatatlan Hercegnő, aki egy fiatal lány testébe van zárva, szerelmes lesz tanítványába, Kék farkasba, ám emiatt - akárcsak a napjaink ideális pedagógiai gyakorlatában - rossz érzései támadnak. Természetesen ez csak egy mellékkonfliktus, hamarosan képbe is kerül a legfőbb szálról alaposan gondoskodó másik szektavezér, aki Vérdémonná alakul, hogy elpusztítsa Zu népét.
A mítoszok természetének megfelelően az alapkonfliktus kibontása után leckét kapunk szeretetből, szerelemből, hősiességből, önfeláldozásból. Ez még így rendjén is lenne, csak hogy az eredeti hasonlatnál maradjak: amolyan kedélyes-kellemes, látványos Gyűrűk ura-módon.
Ehhez képest ami a vásznon történik ez alatt a 104 perc alatt, már nem bocsánatos bűn. A sejtelmes, feszültségteremtő első pár perc alatt a legendát bevezető narráció és a szürke-ködös, mesés hegyek képei alatt feltámadó reményt hamar lerombolja az ész nélküli dramaturgia. Vagyis a dramaturgia hiánya. És itt, ezen a ponton már nem lehet a keleti fantasy filmhez nem szokott szemet okolni. Egyre-másra bukkannak elő a szereplők, tér-idő viszonyítási pontok nélkül rohangálnak, repkednek és harcolnak roppant látványosan a hegyvidéken. Ami valóban főszereplőjévé válik a filmnek, lenyűgöző, emberfeletti tájaival - mint az alkotás egyetlen hiteles pontja. Mert vérfelhő ide vagy oda, trükkökből nem lehet megélni. Ráadásuk ezek a trükkök sem feddhetetlenek, mint a Gyűrűk esetében. Van még mit tanulni Tsui Harknak Peter Jacksontól.
