A csalók a keleti part legnagyobb magánvagyonának örökösnőjét próbálták meg behálózni.
Abszurdba hajló, könnyed elegancia hatja át a Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) című film minden egyes percét. A kiváló színészi alakításokon és a fordulatos cselekményen túl a rendező, Rian Johnson ars poeticája is a vászonra kerül.
Korántsem véletlen, hogy oly gyakran teszik tiszteletüket kispályás svindlerek, megszállott bűvészek és zseniális szélhámosok a mozivásznakon, elvégre a két foglalkozásban - mármint a filmkészítésben és a hivatásos szemfényvesztésben - sok a közös vonás. Mindkettő illúziót és soha nem látott kalandokat kínál ?áldozatai" számára, és cserébe nem kér mást a pénztárcájuk tartalmán kívül. A szélhámos-főhős tehát nem csupán az izgalmas és fordulatos cselekmény, hanem a filmes önreflexió lehetőségét is magában rejti.
A nagy mesélőkedvvel megáldott rendezők ezért jellemzően akkor nyúlnak a szemfényvesztés témaköréhez, mikor magáról a filmkészítésről szeretnének elmondani valami fontosat. Legutóbb A tökéletes trükk grandiózus bűvészpárharcában domborodott ki látványosan ez az olvasat, és a múlt héten bemutatott The Brothers Bloom - Szélhámos fivérek méltó követője Christopher Nolan filmjének.
Az író-rendező Rian Johnson hamar nyilvánvalóvá teszi, hogy a The Brothers Bloom esetében ars poeticáról van szó: a középpontban álló testvérpár nem kisstílű csalásokban utazik, hiszen már gyerekkorukban művészi szintre emelték a szélhámoskodást. Áldozataik tőrbe csalása alaposan kidolgozott forgatókönyv alapján történik, mely a történetmesélés évezredes szabályaira épül. A báty, Stephen, született manipulátor, mindig ő jegyzi a művészi gonddal megkomponált átverések partitúráját, melyeknek romantikus lelkületű öccse az állandó főszereplője - őt egyszerűen csak Bloomnak nevezik a filmben.
A melankóliára hajlamos Bloom komoly identitásválságban szenved, hiszen úgy érzi, hogy képtelen fellelni önmagát a Stephen által írt szerepek mögött. Ennek ellenére belemegy egy utolsó nagy buliba, melynek során a keleti part legnagyobb magánvagyonának örökösnőjét próbálják meg behálózni. A dúsgazdag, ám unatkozó és bolondos kisasszony persze rendre keresztülhúzza a Bloom fivérek számításait.
A szélhámosok és a filmesek is tisztában vannak vele, hogy a sikeres szemfényvesztés legfontosabb eleme nem más, mint a stílus. Rian Johnson már 2005-ös első filmjében, a Brickben is bizonyította kiváló stílusérzékét, melyben egy noir hangulatú detektívtörténetet ültetett át középiskolai környezetbe. A Szélhámos fivérekben még tovább megy, és a különböző műfajok keveredéséből az utóbbi évek egyik legegyedibb hangulatú filmjét varázsolja a vászonra. Abszurdba hajló, könnyed elegancia hatja át a film minden egyes percét. Jól használja ki a festői tájak és híres városok látványát a fél világot behálózó cselekmény során, minden helyszínt képes a saját képére formált színházi kulisszává alakítani.
A rendező legnagyobb dobása azonban a szokatlan karakterek megformálásában és a nagyszerű színészvezetésben rejlik: Mark Ruffalo és Adrien Brody kiválóan hozza az ellentétes lelkialkatú testvérpárt, Rachel Weisz parádézik a magányba kicsit beleőrült örökösnő szerepében, és a Bloom fivérek asszisztensét alakító Rinki Kikuchi is szórakoztató színfoltja az átverésektől hemzsegő történetnek.
Az egyedi atmoszféra és a szerethető karakterek még a forgatókönyv kisebb-nagyobb hibáit is feledtetik. Johnson ugyanis tagadhatatlanul túlfeszítette a húrt a fordulatok terén, aminek eredményeként a cselekmény kicsit leül a játékidő háromnegyede táján. A látszólagos befejezés után már nem tud ugyanolyan ritmust felvenni a film, mint amilyennel addig haladt, ráadásul az utolsó húsz perc kicsit összecsapottra sikeredett.
A lepukkant szentpétervári színházban játszódó finálé azonban feltámasztja hamvaiból a cselekményt. Stephen itt végre beteljesíti ars poeticáját, miszerint az a tökéletes átverés, melyben mindenki megkapja azt, amire vágyott. Rian Johnson ebben az értelemben első osztályú szélhámos, hiszen a néző maximális elégedettséggel távozik a moziból.
