Legutóbbi filmje, a Wasabi után úgy búcsúztunk Luc Bessontól, hogy bizton számíthatunk hasonló igényű produkcióra tőle záros határidőn belül: még az idén. Most viszont mégsem mondhatjuk, hogy íme, így is lett.
Friss produkciója ugyanis minden tekintetben fölülmúlja az akkorit, szó ami szó, leginkább igényességében. Kétségtelen, ezúttal mindenre jobban oda lett figyelve. Nagyon oda lett figyelve, különösen a szereplőválogatásra és a forgatókönyv helyes, sőt szükséges arányaira.
Jason Statham, Guy Richie figyelemreméltó epizodistája (Vinnie Jones mellett a másik rosszarcú alak) főszereplőként nyilvánvaló telitalálat. Az emlegetett arányok pedig Luc Besson korábbi kedvenceinek és a ma korszerűnek számító kalandfilmes hatásoknak az együttmozgásából alakulnak ki.
A teljesség igénye nélkül, tetszőleges sorrendben, ám mégis valamennyire leltárszerűen ezek a következők: Tarantino, távol-kelet (mint filmes metódus és egzotikumhordozó), a Gengszterek sofőrje (valahol mintha úgy olvastam volna, hogy a nagy Quentinnek is ez az egyik kedvenc filmje) és persze a hetvenes évek francia kalandszcénája, mást ne mondjak, Nizzában járunk.
A történet egy szakemberről szól, vélnénk sokáig, egy érzéketlen szakbarbárról, aki csak a logisztikában érdekelt, ám jön egy kínai lány, s neki ő sem tud ellenállni, ami érthető - egyeztethetnének Demjén Ferenccel vagy Lerch Istvánnal.
Besson legnagyobb érdeme ezúttal az, ami például Kusturicának a legnagyobb baja: a folyamatos önreflexivitás. Kellemes kis mozi.
