Miként Churchill, én sem ígérhetek mást, csak vért… Csak vért, a többi testnedvet most megtakaríthatjuk magunknak. Skandináv krimi a Jackpot, de olyan, mintha a Coen testvéreket néznénk. Olyan, amilyenek mostanában a sikerre ácsingózó magyar filmek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a norvégoknak sikerült élethű másolatot készíteni az amerikai eredetiről.
Nem biztos, hogy van értelme az ilyesminek, de miért aggódnánk a norvég filmipar miatt, amikor van hazai aggódnivalónk is. Tekintsük legott szórakoztató filmnek, és a pénzünknél vagyunk. Sztármentes, de vicces. Véresen vicces. Amúgy vannak érdekes problémák, például, hogy hol is kezdjünk neki egy holttest feldarabolásának, ha nincs láncfűrészünk, csak egy életlen baltánk. Mert a film hősei akkora balekok, hogy először a gyomrát kezdik el csépelni szegény elhunyt barátjuknak, akit korábban ügyesen csaptak fejbe a kalapáccsal, és csak a kezdeti sikertelenségek után jönnek rá, hogy jobb előbb lecsapni a fejét.
Kiderül, hogy az sem jobb, egyrészt kifolyik egy csomó vér, bár szerintem ha már elég régóta halott, akkor biztos nincs akkora locspocs, mint a filmen, hogy rögtön le kelljen festeni a falakat pirosra, másrészt meg a tetőcsomagtartóra szerelt holttestről egy óvatlan fékezés miatt lerepül a fej, lehet keresgélni a susnyásban. Karácsony előtt két nappal, mikor úgyis annyi dolga van az embernek. Nem látszik rögtön a forgatókönyvön, hogy Jo Nesbo a szerző, túlságosan sok az akció, túl kevés a feszültség. Vannak azért rá jellemző alakok, mint a jampec rendőrfelügyelő, aki csak önmaga profizmusáért lelkesedik, de a figurát meglehetősen lehúzza a magyar szinkron, a karakterhez nem illő hangszín, a mozdulatokkal aszinkron szöveg, a stúdióban felvett vödörhang.
Örülni csak a gonosztevőknek lehet, nagyon jó karakterek, veszedelmesek és tetováltak, szerintem a pocakra varrt VOLVO feliratot szabadalmaztatni kellene. Örülni tehát lehet, elgondolkodni, hogy ezek az északi emberek milyen élvezettel töprenkednek a fűtött szobákban, otthonos mozitermekben az élet szörnyűbb oldalán. Aztán eszünkbe juthat egy mosolygós honfitársuk, bizonyos Breivik, és rájövünk, hogy már ők sem nevetnek annyira felszabadultan az ilyesmin. Meglehet, ezzel már túl is gondolkoztuk az egész filmet. Csak azt akarták, hogy szörnyülködjünk kicsit, nevessünk, örüljünk az idétlenségnek, és reméljük, hogy a végén az jár jól, aki senkibe nem vágta bele a kést, baltát, kalapácsot, és akit az ment meg, hogy rázuhant egy nagymellű nő a sztriptízbárban. Nem is tudom, mi ebből a tanulság: járjunk sztriptízbárba, vagy inkább ne?
