A múlt héten bemutatott Pippa Lee négy élete című film arra keresi a választ, hogy vajon rejtőzik-e valaki az életünk során felvett szerepek mögött.
Rebbeca Miller rendkívül sokoldalú alkotó. Nem elég, hogy a kamera mindkét oldalán jeleskedik; az irodalomban is ugyanolyan otthonosan mozog, mint a filmek világában. Az írói vénát persze volt kitől örökölnie, hiszen az apja Arthur Miller, a XX. század egyik legjelesebb amerikai drámaírója. Ilyen előd árnyékából nem könnyű kilépni, de Rebecca Miller jó úton halad afelé, hogy ne pusztán a legendás író lányaként vonuljon be a kultúrtörténetbe. Fajsúlyos témákat körbejáró filmdrámái érett szerzőről árulkodnak, aki nem riad vissza társadalmi tabuk feszegetésétől sem, de az olcsó provokációt mindig messziről elkerüli. A párbeszédek irodalmi kimunkáltsága cseppet sem meglepő, tekintve, hogy Miller sokszor saját regényét ?párolja le" forgatókönyvvé.
Így történt ez a Pippa Lee négy életével is, mely eredetileg könyvként jelent meg, de aztán Miller a vászonra is átültette hétköznapi hősnője kalandos élettörténetét. A Pippa Lee négy élete tökéletesen illeszkedik az alkotói pálya ívébe, előző filmje párdarabjaként is felfogható: míg a 2005-ös Jack és Rose balladájában a társadalomból való teljes kivonulás buktatóit mutatta be egy hanyatló hippikommunán keresztül, itt épp a kritikátlanul elfogadott társadalmi szerepek ejtik rabul a figurákat.
Pippa Lee-vel valóságos mintaháziasszonyként ismerkedünk meg a nyitójelenetben. Kedves a szomszédokkal, zokszó nélkül gondoskodik jó pár évtizeddel idősebb, házsártos férjéről, és még arra is jut ideje, hogy esténként különleges ételkölteményekkel bűvölje el vacsoravendégeit. A tökéletes otthon idillje azonban egy pillanat alatt szertefoszlik, mikor a kiegyensúlyozottnak tűnő Pippa Lee az idegösszeroppanás jeleit konstatálja magán. Hősnőnk olyan sikeresen fojtotta el érzéseit éveken keresztül, hogy ő maga is csak bekamerázott nappalija biztonsági felvételeiről veszi észre a bajt. A meghökkentő felismerés után alapos önanalízisbe kezd, melynek során felidézi kalandokban bővelkedő élettörténetét a nézők számára.
Az író-rendező Miller elszakad az egyre divatosabb kertvárosi melodrámák sablonjaitól, s nem úgy mutatja be az amerikai suburbiát, mint a perverz vágyakat és sötét titkokat rejtő álszentség melegágyát. Szereplőihez mély empátiával közelít, de nem fedi el súlyos jellemhibáikat sem. A valódi dráma nem sikkad el a középpontban álló ?született feleség" harsány karikatúrája mögött: Pippa Lee élettörténete választ ad arra, miként is termelhetik ki a skizofrén állapotot a békésnek tűnő kertvárosi hétköznapok.
Miller helyenként bámulatos képi és dramaturgiai megoldásokkal szövi bele Pippa visszaemlékezéseit a cselekménybe. A néző számára fokozatosan feltáruló múlt eseményei tanulságosan feleselnek az identitásválságba jutott háziasszony jelenlegi problémáival. Miközben a szeretetéhes, gyógyszerfüggő anya szorításából menekülő kislánytól a lázadó kamaszon keresztül eljutunk a makulátlan feleség figurájáig, ráébredünk, hogy a felkínált társadalmi szerepekkel való kritikátlan azonosulás vezetett a hősnő váratlan összeomlásához.
Pippa mindig túl sikeresen igazította személyiségét mások vágyaihoz. Nem véletlen, hogy épp az őrültnek titulált, beilleszkedési problémákkal küzdő szomszéd férfi hozza meg számára a felszabadulást. Az édesbús happyend persze nem a romantikus vígjátékok öntőformájában készült: az örökké tartó boldogság helyett csak a változás lehetősége adatik meg Pippa számára - és egy pillanatra sem hagy kétséget a felől a film, hogy ezért napról-napra meg kell küzdeni.
A kiváló alapanyag és az intelligens rendezés persze még nem elég, egy karakterközpontú drámában sok múlik a színészeken is. Robin Wright Penn hihetetlen átéléssel formálja meg Pippa Lee alakját, nem véletlen, hogy arcán sokszor kalandozik el Miller kamerája. Alan Arkin is kiválóan hozza az öregedő férjet, Winona Ryder pedig ügyesen ripacskodik a neurotikus barátnő szerepében. Külön élményt jelent Keanu Reeves bájosan bumfordi játéka, akit most is ?megváltó" szerepkörben láthatunk, de ezúttal sokkal emberibb megközelítésben: nem az egész emberiséget, csak a szomszédját rántja ki a bajból.
