Fuqua annyira megrészegült a Kiképzés (2001) díjesőjétől (ami jobbára nem is neki, hanem a show-t színészfronton maradéktalanul elcsenő Denzel Washingtonnak szólt), hogy azóta csupán egyéniségmentes bérmunkákra szerződik. A Nap könnyei (2003) a tarkopasz Bruce Willis és az idealista doktornő szerepében papírízűen domborító Monica Bellucci álmosító katonásdijaként ékesen példázta a dögunalmas kortárs tucatthrillert, de igazi agygyalulással az Arthur király (2004) lebutított mítoszherélése szolgált - ez utóbbi ugyanis infantilis történetszövésével és kilúgozott karaktereivel egyenesen a történelmi megaprodukciók újhullámának (Trója, Nagy Sándor) agyatlan szemétdombját jelentette.
Ezek után szinte meglepő, hogy Fuqua legújabb projektje egy kifejezetten fogyasztható rendőrthriller. A Brooklyn mélyén három New York-i fakabát kiélezett hányattatásait beszéli el mozaikszerű stílusban, szinte teljesen elszigetelten működtetve a fő szálakat, hogy azok természetesen a fináléban (hol másutt?), meghökkentő körülmények között összefussanak. Ami a koncepciót illeti: Fuqua egyaránt merített a Nagy Alma szervezett bűnözését tablószerű elevenséggel vászonra festő zsaruthrillerek (Francia kapcsolat, Amerikai gengszter) és a többszólamú társadalmi históriák (Traffic, Ütközések) motívumkészletéből. Ami pedig konkrétan a karakterszervezést illeti, az élesen különböző dilemmákkal viaskodó zsaruk a Szigorúan bizalmas (1997) külön utakat járó rendőri hármasfogatát idézik. Fuqua egyébként helyes arányérzékkel szipolyozza ezeket a jól bejáratott sablonokat, de egyik tematikához sem kötődik igazán. A Brooklyn mélyén nem tobzódik sem az előbbi filmtípus dokumentarista realizmusában, sem az utóbbi késélen táncoló, hatásvadász drámaiságában. A rendező ehelyett az idézett konvenciók szórványos beiktatásával egy semleges atmoszférájú, alacsony fordulatszámon pörgő, polifonikus tanmesét mond tollba. Határozott erénye a megfontoltabb, ráérősebb dramaturgiai tempó, azonban a fölérendelt, különféle morális dimenziókban bonyolódó, háromfelé ágazó lélektani regiszter nem hagy különösebb lenyomatot a nézőben.
Ami nem is csoda, hiszen a Brooklyn mélyén gyakorlatilag a legközhelyesebb rendőri konfliktusnemek és jellemtípusok gyűjtőtölcsére. Don Cheadle beépített zsaruja már borzasztóan unja a banánt, percenként könyörög halvérű főnökének, hogy dugja fényesre polírozott íróasztal mögé, de amikor a sors úgy hozza, mégis lojális marad ahhoz a kiskirályhoz (Wesley Snipes), akinek megbuktatására esküdött fel - viszont az életét is neki köszönheti. Ez a szál még egészen stílusos, helyenként őszintén együtt lélegzünk az undok felettesei, valamint az alvilági garnitúra által csapdába csalt főnöke között őrlődő férfival, a "legyen kivel üvöltözni" alapon a sztoriba nyomott Ellen Barkin pedig annyira irritáló jelenség, hogy Cheadle helyében legszívesebben mi is szétrúgnánk a fejét. Ethan Hawke a rendőri etikát hágja át: az asszony állapotos, a család egy patkányrágta házban rohad, amin rondán mutat a nemzeti zászló. Mit lehet ilyenkor tenni? Naná, hogy a párás éjszakában elindul, hogy begyűjtse a fekete drogkereskedők illegális jövedelmét. Hawke bármennyire hitelesen alakítja az Istenkereső, végkimerülés határára sodródott nyomozót, halmozott konfliktusai szappanoperás banalitásukkal viszont durván rátehénkednek a vászonra. Richard Gere személyében még egy "Prendergast nyomozónk" (Robert Duvall az Összeomlásban alakított karaktere) is akad, akinek már csak hét napja van hátra a nyugdíjig, és természetesen ebben az egy hétben éli át pályafutása legnagyobb pszichikai és erkölcsi kihívásait. A kiégett róka üres óráiban egy fekete kurvával viháncol, notóriusan szarik a becsületre, de amikor - épp mielőtt színpadiasan szájába dugná, és elsütné fegyverét ? egy elrabolt lány nyomára bukkan, régi ösztönei hatalmukba kerítik, és végül visszanyeri önbecsülését.
A Brooklyn mélyén tisztességes, nézőbarát, de a leckét kissé mereven felmondó, egyenetlen nívójú városszimfónia. A rozsdás kikötők, komfortos penthouse-ok és trágyaszagú sikátorok mostoha értékklímáját egész hitelesen lakja be néhány alak, akad még néhány ötletes szituáció is, de az utolsó etapig nem igazán történik semmi, Fuqua csupán a szokásos témákat pofozza körbe. A fináléban viszont váratlanul beizzik a történet, a főszálak, ha csak közvetve is, de érintkezésbe lépnek egymással, és egy vériszamos leszámolás-maraton keretében összeáll a sors-puzzle. Azonban ami Fuquát illeti, az összkép még így sem túl meggyőző. Nem ő az első idén, aki szégyentelenül lopkod (Antal Nimród legutóbb a heist-filmek hagyományát csapolta meg A szállítmány-nyal), és nem is ezzel okoz csalódást, hanem bátor, kemény, tökös elbeszélői modora elvesztésével. Félő, hogy Fuqua majd csak akkor talál magára ismét, amikor Richard Gere végre elsajátítja a színészmesterséget. Arra meg várhatunk.
