Vincent - korántsem Van Gogh, noha szintén festeget - minden hétfő reggel ugyanúgy megy munkába, mint nyilván kedden és szerdán. Nyűtt prolipapucsából egyenesen prolitragacsába lép, és amikor visszatér a gyárból, a papucs hűségesen fogadja be törődött prolilábait. Vincent egy vegyi üzemben robotol, a film elején a munkát felidéző képsorok valamiféle abszurd balettre emlékeztetik a nézőt. Nyilvánvaló az ellentét a fehér köpenyes technikusok és a kék ruhás melósok között, ám stupid táncukat ugyanarra a koreográfiára járják. Egymás rabjai és rabtartói e páriák. E némajátékból és a későbbiekből is kitűnik, hogy a filmnek van valami stílusa, és ez sem képileg, sem akusztikailag nem nevezhető érdektelennek. A hétköznapok kis költészete, a mindennapok esendő lírája - ilyesféle közhelyeket pötyögtethet a kritikus. És persze e köznapi lírának kedvesen humoros, olykor groteszk hangvételű megjelenése: Joszeliani nyilván tanult valamit a régebbi cseh mesterektől, no meg persze Jacques Tatitól, akinek több fimjét is (Nagybácsim, Traffic) felidézi. Stílus tehát lenne, ám az igazi, a mindent átható, a minden gesztust és mozzanatot átlelkesítő formai szellemet már mindhiába keressük a filmben. Minden a helyén van, de mindent láttunk már valahol. Joszeliani - mint Hegel mondta más összefüggésben - szürkét szürkével fest, az unalmat unalommal ábrázolja, és ettől a néző is elunja még az életét is.
Pedig Vincent élete is épp elég unalmasan siralmas. Egy véglény, akivel aligha érezhet egyet bárki is, ugyanakkor megvetésünket sem nyerheti el. És talán itt a lényeg: míg Tati Hulot úr alakjában stiláris centrumot jelentő hőst teremtett, olyan alakot, akinek minden lábmozdulata jelentésteli, aki minden arcrándulásával valami többre, valami spirituálisabbra utalt, addig Joszeliani főszereplője (Jacques Bidou) teljes mértékben érdektelen. Persze a néző leveszi, hogy éppen ez volt a szándék, de zavarba jön, ha belegondol, hogy mennyire színes és szagos minden más Vincent körül. Maga Vincent egy vállrándításra sem méltó idióta, akit az események utcai szemétként sodornak egészen Velencéig, Egyiptomig, ám apja, apja barátja, anyja, gyermekei mind valami érdekes vagy egyenesen harsány lírát képviselnek a maguk kis életében. (És talán nem véletlen, hogy Vincent apját meg velencei barátja szerepét éppen magára osztotta a rendező; Joszeliani vérbeli komédiásként bolondozik.) Erre nem képes Vincent. Velencében sem történik vele semmi, együtt piál valami ócska kis olasszal, aki pontosan ugyanolyan gyárban dolgozik, mint Vincent. A dohányzást, mint Lyonban, ebben a gyárban is tiltják, csak ezúttal "Fumare é vietato" a felirat. Itt - keretes elbeszélésként - véget is érhetne a mozi, de nem, sajna tovább megy egészen a végső keretig: Vincent visszatér Lyonba, ahol koszos papucsa hűségesen várja világot járt, de világot nem látott talpait: "ugyanannak örök visszatérése" - jósolta meg Nietzsche.
Apró mozaikkockákra esik szét a film. E kövecsek olykor szórakoztatóak, megformáltak, kellemesen szellemesek, ám az egész széthullik mégis. Fád, lapos az egész, és mindig kilóg a rendezői szándék lólába.
