Kitano tizedik filmje, az egyértelmű korszakváltást jelző Bábok, lenyűgöző szépsége, fájdalmas líraisága ellenére az eddigi "életmű" legkegyetlenebb alkotása.
A szüzsé - három pár szerelme - igen egyszerű, ám, mint a rendező (mint a hülyegyereknek) didaktikus módon a fejünkbe veri, valójában a "negyedik" szál, maga a bunraku bábdarab - Csikamacu Monzaemon jorurija - az alkotás kulcsa.
Monzaemonnak (1653-1725), aki a közvélekedés szerint máig a legkiválóbb japán drámaíró, több mint száz darabot tulajdonítanak, ezek túlnyomó része joruri - azaz énekes dramatizált mese samisen (háromhúros japán lant) kísérettel.
Monzaemon "családi színművei" a polgári tragédiái előképei, leginkább aktuális eseményeken, így az akkoriban rendkívül gyakori, már-már "divatos" kettős szerelmi öngyilkosságon alapulnak. (Pl.: Sonezaki Shinju: Szerelmes öngyilkosok Sonezakiban, melyet az esemény után két héttel írt; a még ma is színre kerülő Shinju ten no Amijima: Kettős öngyilkosság Amijimában, továbbá a film kerettörténete, a Meido No Hikyaku, angol fordításban: A pokol küldönce, vagy A szerelem küldönce, melyből a Bábok elején látunk részletet, hol úgy, hogy Kitano megmutatja a figurákat mozgatókat, hol úgy, hogy azok eltűnnek. Valójában a bábok mozgatói egészen a XVIII. századig rejtve maradtak a nézők előtt. Alapvető utalás a bunraku-darabra, hogy a film végén Kitano a főszereplőit az "öngyilkos" bábuk ruhájába öltözteti!)
A Bábok szerelmespárjai (a gazdag menyasszonya elől az utolsó pillanatban elmenekülő fiatal üzletember, és a vele koldusként zarándokútra induló, a bánattól eszét vesztett barátnő; az öreg jakuza és az őt minden szombaton két adag étellel váró, az évtizedek múlását irigylésre méltóan viselő, elhagyott hajdani szerelme; a valaha imádott, egy autóbaleset következtében szétroncsolt arcú fiatal popsztár és az érte fanatikusan rajongó, magán öncsonkolást végző közlekedési rendőr) nem hiába láthatóak többé-kevésbé egyszerre bizonyos epizódokban. A bűn közös: a gyorsan múló siker, a "könnyen" szerzett vagyon egy bizonyos pillanatban, életük fordulópontján előnyt élvezett az "igaz szív"-vel szemben. A gyári munkás jakuzának állt; a fiú, érdekházasságot kötve, főnöke leányát vezette volna oltár elé; az énekesnőt pedig elkábította a reflektorfény.
Eldobták maguktól az Igazat és a Szépet, és újra érte kellett nyúlniuk, hogy meglássák mindazt, amit Kitano megmutat nekünk: a virágba boruló cseresznyefát, az őszi lombokat a parkban, Sapporo hófödte hegycsúcsait.
A Bábok tehát: moralitásjáték. Így vélhetően elválaszthatatlan a sintó etikától. A sintó (azaz: a Japánban őshonos vallási tanítások és gyakorlatok összessége, melyet írásban nem deklaráltak, nincs alapítója, dogmatikája, így nem tekinthető formális vallásnak vagy filozófiának) alapvető fogalma a "makakoto no kokoro" ("az igazság szíve"), vagy a "magokoro" ("igaz szív"), melyet az őszinteség, a becsület, a tiszta szív fogalmával értelmeznek. Az "igaz szív" - mint lelkiállapot - eléréséhez pedig testi-lelki megtisztulás szükséges. Csak így lehetséges az ember és a kami (Magas Menny Síkja) közötti kommunikáció. Mert a sintó szerint "az ember a kami(k) gyermeke".
A kami (melyet leggyakrabban "isten"-ként, vagy "istenség"-ként határoznak meg, és a sintó szerint száma végtelen, mivel a hívők naponta fedeznek föl újakat) jelképes tárgyakban lakik, vagy testesül meg, de lehet az ősök szelleme, különféle négylábú, hal, madár, növény, kő, szikla, hasznos vagy ártalmas természeti erő) a két hajléktalan zarándokot összekötő piros kötél, amellyel majd a havas sziklán, egy fán fennakadva himbálóznak a szédítő mélység fölött, mintha szándékosan akasztották volna fel magukat.
Tagadhatatlan, Kitano szimbólumrendszere a többség számára nem minden pillanatban értelmezhető olyan magától értetődően, mint, mondjuk az eltaposott rózsaszín lepke, amely az elhagyott, megszégyenített lány jelképe. Ám ha nem is találjuk, vagy - paradicsomi tudatlanságunkban - nem is keressük a kódot, a Bábok erkölcsisége egyértelmű. Ez(ér)t tartom "kegyetlennek". (Megjegyzendő: Kitano csupán egyetlen mészárlást mutat, a liftbéli gyilkosságot; a színész-rendező ezúttal nem szánt magának szerepet, és nem játszik a filmben egyetlen korábbi munkájából ismert arc sem.)
Kitano egyszerre valószerűtlen, már-már meseszerű, bizonyos szempontból - különösképpen a lélegzet-elállító képek miatt, hasonlóképpen, mint a Tűzvirágokban is - tán gyermeki, ugyanakkor "véresen" reális. Nyilván, mert az igazat mondja. (Forgách András Filmvilágban publikált recenziójánál plasztikusabban nehéz megfogalmazni e különösség okát: "a külvárosokban kukázó koldusok ruhakölteményekben - Yamamoto, a világhírű divatkreátor munkái - gubiznak.")
Kitano - ha úgy tetszik - esztétikájának lényege föltűnően egyezik a XVII-XVIII. században élő-alkotó Monzaemon hitvallásával, melyet Naniwa miyage című, a bábjáték művészetéről szóló alkotásában írt meg: "A művészet... a valóságos és a valószerűtlen közötti keskeny sávban helyezkedik el." Ezért, hogy darabjai a fantasztikus képtelenség és az akkoriban népszerű könnyed realizmus között egyensúlyoztak.
Az év legszebb filmjében nincs "könnyedség", könnyűség. A bűnösnek megbocsát az áldozat, vagy nem is "látja", mert nem akarja látni bűnösségét - az elmegyógyintézetbe zárt lány a fiúhoz kötözi magát, és csak megy-megy vele, míg fönn nem akadnak a sziklán; a nő minden szombaton ott van az étellel, és majd azzal osztja meg az ebédet, aki mellé ül; a rajongó megvakítja magát, aztán elüti egy autó. A bűnös megtagadja önmagát, ahogyan annak idején elárulta a szerelmét, vagy ahogyan nem látta a csillogástól a fájdalmat.
Kitano megfosztja a bűnöst és az áldozatot is mindattól, ami már-már a kezében volt. Nincs bűnös, nincs áldozat. Szerelem van.
Így van rendjén.
